MESERÉSZLETEK

 

Múúúú! Köszönök!!!

Azt mondják, a kapuzárás előtt a férfi meghülyül.

Lehet.
Úgy háromévesen már felértem a kilincset, azóta nyitom-zárom a kaput. Közben természetesen hülyülök. Már egyévesen kezdtem. Otthagytam anyám mellét valami Lactorizán-ért, meg szilárd ételért, aztán egy évre rá, mikor az öcsém lett a csecsszopó, balgán nem álltam újra sorba érte.

Hatévesen, újabb kapukat nyitogattam, zártam akarva-akaratlan. Nemesvid határa őrizte lányos titkaim, meg a pajta szénaszag-hűvöse. Kopasz kis leányszemérmek inventív felfedezője szerepben tetszelegtem, úgy tízéves korig. Jelentkező a titkok megismeréséhez akadt rendesen. Unokatestvérek, a szomszéd szép Varga-lányai, a Gönczöl Marika, nomeg a mindenre kíváncsi Suhajda lányok hárman is. Hol hármasával, hol nagyobb csapatban vonultunk szénát szagolni, vagy épp-nemépp önvizsgálatot tartani a kert véginél aranyló búzába, pipacsos, vásznon giccs, élőben észveszejtően kék búzavirágok közé. Az aratást nem szerettük, mert eggyel kevesebb lett a búvóhelyünk. A tarló szúrta a talpat, ha átvonultunk a kiserdő bokrai alá.

Nyitott kapu- zárt kapu. Itt nem én zártam magam után. A lányok pelyhesedtek, meg nálam is elindult valami hasonló. A leginkább felvilágosított barnapelyhes mondta ki az ítéletet: „Neked már nem lehet!”
Kiparancsoltak gyermekkorom paraszt-Édenéből. Kizártak. Helyembe léphetett két évvel mögöttem kullogó kiskopasz öcsém. Hülyültem közben? Naná! Mindig a szőkék, a barnák érdekeltek, és csak hajszínválasztó alapon utasítottam el, vizsgálódásra felkérő, későbbi szépség ébenhajcsodát. A férfi hülyül.

Esténként lestem a csordát. A mezőről jött haza, verve az út porát. Hozták az erős állatszagot, bögölyök későn is éhes hadát. Vonultak. A rám, zárást váró kapuk, portánként nyitva, s a házanként egy, esetleg kettő tehén soha nem tévesztve jött be, fordult haza. Vett irányt az istálló felé és helyére állt. Ahogy belépett –ezen mindig nevettünk – hangosan köszönt: Múúúú! Nem meglepő? Még a marha is tudta, amit szülők, rokonok, ismerősök sulykoltak belénk: Ha belépsz, köszönj!

Hol voltam akkor még a férfikortól!!? Az óvodában, a téli hónapok összezártsága nyitogatta az ajtókat, szíveket. Szép Szőke Líviámmal voltunk nagy barátok- szerelmesek. Kíváncsiság, és szexpetting-mentesen. Újra a hülyülés első jelei, nem? Nem! Első és oly sokat meghatározó alaphiba. Szerelem! Az első elválás magammal hozott, ma is hordozott keserve.
Férfi hülyülhet, de nem felejt.
Emlékszem régi napra. búcsúnap nagycsoportoséknál. A gyereksereg kinn az udvaron, hinta, hintaló, homok, úgy negyven kislapáttal, mi meg ketten szép Líviámmal a terem hűvösében sámlin. Könnyesen, egymást ölelve. Valódi búcsú volt. Két szervusznál többet sosem beszéltünk. A kép, mégis megmaradt. Ajtókeretben, mint akasztott dinnyék, felnőttfejek oldalozva. Óvónők, dadusok lesték egyszervolt szép szerelmünk.

Jött az iskola, az általános. Az osztályfőnök szeplős, bájos leánya. Ritkánlátott, jobb helyre járatott. És jött vele Platon idétlen szerelme, a meg nem fogható. Hét év szünet. Oldódás csak a vízzel felöntött télbefagyott sportpálya melegedőjén, igazi, tapasztalt, hozzám szépségben nem mérhető adakozóval. Kaptam. Élveztem. Új kapukat nyitott. Elítéltem. Magán sokakkal osztozott. Áldja Isten!
Visszafogottra rendelte fenti mágus a követő éveim. Elment anyám a kedves, és a távozás, csuklyát húzott fejemre. Nem szemellenzőt. Csuklyát. Begubóztam. Újabb ajtót zártam magam után. Nem érdekeltek sem lányok, sem élethelyzetek. Törpének maradtam tudtan-tudottan.
Aztán megtalált egyszerre kettő. Talán három is. Az első, a felfedező kaput nyitott, de a hülyeség, hogy előnyben részesítettem, a jó tanár - Kromek-kémiát, főleg a szerveset, nyitáskor zárta rám az ajtót. Szégyen- nem szégyen, bizony elriasztott egy izzadt hónalj szaga. Hol volt még márkás spray akkorában!?
A másik, a kedves, a hegy leánya hirtelen lenyúlt volt. Túl az első szakító élményen, egy balatoni sátor után hirtelenkedve, amúgy férfiakarósan, karósan, Komlón hagytam a metszetlen fitymám pengeél-kötését négy deci kipergetett vérrel. Pár hetes gyógyulás után, új szerelemként ugrottam neki. Időelőtti volt. Sebem a hártya tépte újra, s véreztünk ketten együtt. Vérszövetség.
A harmadik? A tisztesség próbája volt, és persze másé. Nehezen szerzett és kínálkozó. Nem fogadtam el. Hitt álbarátság többet ért félfelnőtt értékrend szerint. A távolból láttam évekig. Fiókom őrzi leveleit, és nagy ajándékként, majd negyven évre rá, a sajátjaim másolatát is megkaptam tőle. Kis, színes szalaggal átkötött csokor. Egyszerélt álom.

Egyetemre kerültem. Zölden alakíthatón. Más kultúra megfigyelőjeként, saját, magyar közegben. Bezártam kaput és nyitottam. Egy akkor- igaz fél – nagyvilágra. Válogattam. Válogattam saját értékrend szerint az elfogadhatót. Az értékesnek hitt kisemberi reakciókat. Majd hetven év kommunizmusával nyomorított egyszerű emberek hitét, hit nélkül, valami távoli holnapokban. Vagy épp magunkban. Mindegy milyen a környezet, embernek maradni könnyű. csak lélek kell hozzá és tanulnivágyás.

folytatom 20054-ben

Ma kisebbik fiam korosztályába tartozónak udvaroltam. A gyereklány, mert az, mi lenne más a hozzám mért húsz évével, láttam, kivirágzott. Banalitásokkal altattam és rájátszottam minden adható poénra. Itt dolgozik a piactéren, - magunk között a vén Agorán - és egy csodaszép nyírségi hosszúhajúval van párban. A röpke udvarlás után, - épp nagy élet volt előttünk, Istvánra rendezett főzőversenyt a falu és elfogyott minden vágottvirág a mámiktól délre – kínomban régi ismerőstől cserép sokvirágos cikláment vettem. Kitépkedtem virágait, két kis csokorba szedtem, és visszamentem két gyereklánynak adni valami baloggabist. A szemek csillogásából tudom, még nem hülyültem végleg el.

Mért időm szerint 20054 van, és ígértem, folytatom.

Tizennyolc évesen külföldre kerültem. Az ok egyszerű, apámmal nem akartam osztani fedelet, nem kívántam enni kenyerét. Mi maradt volna, mint ámokfutás? Menekülés. Rakhattam volna vagont ki-be, mint tettem, később elhíresült rádióssal. Volt hely és vagon is elég.
Vakvágány. Négyen álltunk az estében neki szenet kirakni. Nagy, szívlapáttal. Éjfélre négyünknek, kezdőknek volt véres a marka, csúszott a lapát is rendesen. Kettőre az éjszakában elfogyott a hit. Szénből még maradt negyedvagonyi, csákányolható. Feladtuk. Levonultunk. A rámpák nappal soknagyfröcsös éjjelkirályai csak ketten jöttek utánunk végezni a megmaradttal. Fél óra alatt. Mosollyal. A fellépésért a gázsi övék volt. Az kapja a pénzt, aki jelenti, a vagon üres!
Mehettem volna az Egyetemre. Pécsre. Az egyetem fogalom. Akkoriban kettő létezett, az orvosi, meg a jogi, de ugye, a jogász nem ember csak gatya, szólt a mondás. A tudásom és a hátterem is adta a lehetőséget, legyek Avicenna kései utódja – megüzenték.
Sosem jártam nekem megformált, választott utat. Igyekeztem kikerülni a segítő kezet. Hülyültem, ahogy illik. Féfimód. Zártam a nyitott ajtókat svunggal, kulcsra.
Megpályáztam egy ösztöndíjat, és tettem érte, hogy bekerüljek. Messzire, idegenbe. Másajkú, más, kultúrájú idegenek közé. Ajtót nyitottam a nagyvilágra, csak magamnak. Otthagytam anyám a Siklósi út gesztenyéi alatt, és hátrahagytam valami ötödét annak, amit megélni reméltem tizennyolc évesen.
Kinn? Uralkodott a ki-kihez tartozik, milyen rokon világ, nekem idegen megfelelés- kényszerek. Ugyan mibe menekül egy épp húsz év körüli magyar legény, ha nem a húsbavágóan jóba, az akkor még sehol nem fazonírozott, változó kerethez tartozó glóbusz-megforgatóba??

Forogtam rendesen. Fogalmat alkottak rólam, röhögték trükkjeim.
Három, hetente más napon érkező kedvesem volt három Olga, hogy ne tévesszem el a neveket álmomba’ sem. Kicsit későbbi nagy szamizdatos barátom édestestvére, pár évvel felettem okuló motorbuzi -a felesége esténként önkezére hagyva – kérdezte tőlem: Kóc, te minden nap más nőt viszel fel?
Nem így volt. Csak hárman voltak Olgák, szigorú láthatással. Beosztva. Az Úr napja maradt nekem, erre-arra. Focira, tanulásra.
Sosem felejtem egy kedves kudarcom. Találkozóra hívtak a világ végire. Nem volt cipőm, de lábam nagyra nőtt. Kölcsönbe kaptam negyvennégy helyett negyvenegyes cipőt. Amolyan akkordivat fél-lakkfajta szörnyűséget, hegyes orral. Álltam, vártam a prédát, de nem jött. És szép volt a délután.
Én eluntam a nagy nőrevárást, és beálltam focizni valami grundon. Egy hétig sántítottam utána. Hiába, élvezetnek, kapuzárásnak ára van!

Folytatom 20055-ben

A hajóról jöttem haza, későn, tánc után. Lányokat forgattam, hívottan és visszahívottan. Csak tánc, csak a forgás, zene.
Hiányoztál szép szerelmesem! Eszembe jutott valami foszlány, egy neked üzenni kész gondolat, és ott hagytam csapot-papot. Irány a távolság világa!
Ahogy kijöttem, a hajópalló ritmusra ringatódzott. A part mentén, sötétben, küszök járták megkésett nászi táncuk. Kutyám, otthon, virgonc, hófehér hittel örült nekem. Vagy szeret, vagy enni akart.
Nyarat lezáró augusztus éj ült a teraszon, csendes esővel. Kerestelek, de már aludtál.
A nyaraló egyetlen nagyszobája ablakán fekete szúnyogháló feszül. Két éve vettem. Valami fehéret cseréltem erre. Érdekes volt. A korábbi leárnyékolt, fényt vett-vitt magával. Az új, szélesre tárta a kertet, bentről minden jobban látható éjjel is, s kívülről átláthatatlan. Új világ egyik apró csodája.
A hálóra aznap, hogy elmentél felkéredzkedett egy borostyánhajtás. Emlékszel, a kertoldali fal azzal benőtt. Naponta kapaszkodott, keresztbeszelve az ablakot. Egy idő után eldöntöttem, mire átéri a távot – visszajössz. Tudod, alig maradt pár centi útja!!

Nézem a naptárt. 20055 van. Új év, régi ígéret, hogy írok. Betartva jó.

Kinti éveim zajos ajtócsapkodással jártak. Nyitottam, zártam. Hosszú leveleket írtam kétfelé is, és közben megszerelmesedtem, amúgy rendesen.
A lány, a nő, már pár éve férjezett volt. Vegyes házasság. Bolgár a nő, a férfi lengyel. Polak-venger dva bratanki nem sokat érdekelt. A férj jó messze, valahol Opole alatt, a nő meg tele dallammal, verssel. Puskinokkal oroszul, Hriszto Botevvel az anyanyelvén. Néha egy Poe angolul. Hosszú cserkészet volt, míg ágyba vittem, de lehet, rosszul emlékezem és ő volt az indító. Tél volt. Hideg, fehér. A hóba írtuk összefont nevünk és szegényes diákszobát tett palotává sok szeretkezésünk. Prosztógyerek és nagy ember férjezett, barna lánya.
Anyává lett a télben. Utólag tudom. Karácsony előtt váratlan eltűnt, s csak Szenteste hozta meg, díszített fám alá. Állt előtte, és patakban indult a könnye. Sírt. Idővel kibökte: Küretről jött. Elvetette.
Én is őt.
Nyomot hagyott. Beégett kesert, hiányt. Beálltam habzsolni habzsolhatót, hogy felejtsem. Hedon irigykedhetett! Mindennek híre ment, s a dékán is berendelt raportra. Ordított, mint jobbfajta nádifarkas: „Hányat rontottál meg a lányaink közül?”
Pimasz voltam és önérzetemben sértett, hát megfeleltem: „Keveskén kellett csak rontani!” Ebben maradtunk.
Még aznap este beloptam a pinceablakon a kollégiumba egy barna lányt. Két hétig ott lakott szobámban. Zajos, ajtódörömböléses lebukás után is megmaradt. Tizenhat évet éltünk együtt, és szép fiút szült nekem. Kedves szívemnek ma is. Huszonöt éve váltunk.

Az eső csepeg. Szürkék a fények. Csak Te világítasz sárga-fehéren. Tegnapból itthagyott szép aurád.

Balog Gábor
-csataloo-
2009.08.23.