Felhívtam, az irodalmi idolt. Az enyémet. Felhívtam, mert hozzájutottam az elérhetőségéhez.
Ötperces telefonbeszélgetésben próbáltam megoldani, segítségével a gondjaim.
Bemutatkoztam. A technika önmagam-takarásának lehetőségeivel nem éltem.
Vállaltam, ki, mi, vagyok. Vállaltam, hogy egy agyament világban, az értékrendek kusza össze-visszaságában névvel, címmel jelentkezzek be, főleg, ha olyasvalakiről van szó, akit idolnak aposztrofáltam.
Beszéltem azzal, akinek könyvei ma, és remélhetően még több generáción át polcokat töltenek be polgárlakásban.
Az íróval beszéltem, akiről utcát neveztek el még életében kettőt is, a Szép utcát és a Mester utcát. Ő mondta. Igaza volt-van!
Gondom volt, ezért a hívás.
Minden megnyilatkozásából tudom, hogy hithű zsidó és kommunista. (Mellébeszélek, honnan tudhatnám személyes ismeretség nélkül, hogy hithű-e, s honnan a feltételezés bizonyossága, hogy ő a kommunista, s nem azok, akik annak mondták maguk?)
Mindegy!
Legújabb könyvét is olvasóként vettem kezembe. Fizető olvasóként, rászánva a kisker terjesztésben ráragasztott forintot. Felcsaptam még a pult előtt. Az árát sokalltam, de nem tudtam letenni, mint annyiszor a tőle, belőle jövőt.
Szokás szerint –lehet ujjgyakorlat, de lehet, emberség inkább – megfogott.
Értekezett a viszonyulásairól, a hozzátartozásról és elmagyarázta önnön kirekesztését sok össznépi eufóriából, összetartozások látszatokból emelt kártyaváraiból. Pontosan és érthetőn, leírta, miért nem áll be sorokba, miért maradt önálló, kirekesztő és kirekeszthető, magát az átlagon felül megítélni nem kérő, s mégis átlagon messze felül, világító identitás.
Most vissza az alaphoz!
Gondom volt, mondtam.
Röpke perc alatt megpróbáltam felvázolni valamit, ami egy ilyen kalibernek érthető kell, legyen. (a macska felmászta magát a fára…)
Elmondtam, tavaly, adventkor, egy kereszt korahajnali felállítása kihozott belőlem egy verset. Úgy alakult, felkértek, szavaljam el. Megtettem. A keresztet felszentelte két különböző vallású pap, és az ünnepélyt tisztességgel hallgatta több, mint fél falu. Nem tüntetés volt. Rendezvény. A manapság erősen előretörő Jobbik rendezvénye.
Nem mondtam el az idolnak, mert idő nem volt rá, rossz elbeszélő-tárgyaló technikám miatt: Nem vagyok egyetlen pártnak sem tagja. Politikailag kizárólag saját erkölcsi értékeimhez tartozom. Azok meg vannak, rendesen.
Nem mondtam el, mert nem jutott idő, hogy megkérdezzem a mélyen tisztelttől, miért fasisztáznak le ismeretlenek, publikus, rákereshető versem megjelenése óta? Azt sem kérdezhettem, olvasta-e?
Nem mondtam el, hogy éjjelente hányszor szól egy sima beleböfögéssel a telefon, és nem jutott arra sem idő, hogy megkérdezzem, létezik –e, s ha igen, miért az összefüggés a vers, a verset ért aljas támadás, ráadásul a páromat, aki kismama, ért hasonló, telefonos támadások között?
Az én idolom nem hallgatott végig. Tán hosszú voltam, tán unalmas. Igaz, lehet, őt, mint igazi bikát, - mert oly mindegy mit csinál, mit mond, ennek a kis szaros magyar irodalomnak akkor is felkent és létező, hál’ isten élő potentátja - vörös posztóként érte a Jobbik. A rendezvényszervező.
Elmondanám:
Nem kötnek, még kereszthez sem, pártpreferenciák. Gyenge, bennem megszőtt-szövődött szálak kötnek az irodalomhoz is. Elismerem, ha látom a tehetséget, és kőkeményen ütök, ha silány, megrendelt, fül-alamizsnával próbálják altatni figyelmem.
A Tisztesség pártjának vagyok elkötelezettje.
Egyszer, több mint húsz éve már, egy félig-felkent, befutott slisszolt az Ó- utcában a Grinzingi Hajós előtt a Balettcipő felé. Olyan tíz óra felé jártunk a délelőttben. Én, Józsi és Gyurka barátommal, túl a munkakezdő Unicumon, épp visszafelé araszoltunk az Andrássy tíz felé. Felismertük a felismerendőt és mondandónk is akadt vón . Utána kiáltottunk, először keresztnevén, aztán vezetékkel bővítetten is. Reakció? Semmi!
Maradt a végső: Író Úr!
Megfordult, visszajött, elbeszélgettünk. A fröccsét fizette.
Tisztelem. Szeretem.
Balog Gábor
-csataloo-
2010.03.07.
Ötperces telefonbeszélgetésben próbáltam megoldani, segítségével a gondjaim.
Bemutatkoztam. A technika önmagam-takarásának lehetőségeivel nem éltem.
Vállaltam, ki, mi, vagyok. Vállaltam, hogy egy agyament világban, az értékrendek kusza össze-visszaságában névvel, címmel jelentkezzek be, főleg, ha olyasvalakiről van szó, akit idolnak aposztrofáltam.
Beszéltem azzal, akinek könyvei ma, és remélhetően még több generáción át polcokat töltenek be polgárlakásban.
Az íróval beszéltem, akiről utcát neveztek el még életében kettőt is, a Szép utcát és a Mester utcát. Ő mondta. Igaza volt-van!
Gondom volt, ezért a hívás.
Minden megnyilatkozásából tudom, hogy hithű zsidó és kommunista. (Mellébeszélek, honnan tudhatnám személyes ismeretség nélkül, hogy hithű-e, s honnan a feltételezés bizonyossága, hogy ő a kommunista, s nem azok, akik annak mondták maguk?)
Mindegy!
Legújabb könyvét is olvasóként vettem kezembe. Fizető olvasóként, rászánva a kisker terjesztésben ráragasztott forintot. Felcsaptam még a pult előtt. Az árát sokalltam, de nem tudtam letenni, mint annyiszor a tőle, belőle jövőt.
Szokás szerint –lehet ujjgyakorlat, de lehet, emberség inkább – megfogott.
Értekezett a viszonyulásairól, a hozzátartozásról és elmagyarázta önnön kirekesztését sok össznépi eufóriából, összetartozások látszatokból emelt kártyaváraiból. Pontosan és érthetőn, leírta, miért nem áll be sorokba, miért maradt önálló, kirekesztő és kirekeszthető, magát az átlagon felül megítélni nem kérő, s mégis átlagon messze felül, világító identitás.
Most vissza az alaphoz!
Gondom volt, mondtam.
Röpke perc alatt megpróbáltam felvázolni valamit, ami egy ilyen kalibernek érthető kell, legyen. (a macska felmászta magát a fára…)
Elmondtam, tavaly, adventkor, egy kereszt korahajnali felállítása kihozott belőlem egy verset. Úgy alakult, felkértek, szavaljam el. Megtettem. A keresztet felszentelte két különböző vallású pap, és az ünnepélyt tisztességgel hallgatta több, mint fél falu. Nem tüntetés volt. Rendezvény. A manapság erősen előretörő Jobbik rendezvénye.
Nem mondtam el az idolnak, mert idő nem volt rá, rossz elbeszélő-tárgyaló technikám miatt: Nem vagyok egyetlen pártnak sem tagja. Politikailag kizárólag saját erkölcsi értékeimhez tartozom. Azok meg vannak, rendesen.
Nem mondtam el, mert nem jutott idő, hogy megkérdezzem a mélyen tisztelttől, miért fasisztáznak le ismeretlenek, publikus, rákereshető versem megjelenése óta? Azt sem kérdezhettem, olvasta-e?
Nem mondtam el, hogy éjjelente hányszor szól egy sima beleböfögéssel a telefon, és nem jutott arra sem idő, hogy megkérdezzem, létezik –e, s ha igen, miért az összefüggés a vers, a verset ért aljas támadás, ráadásul a páromat, aki kismama, ért hasonló, telefonos támadások között?
Az én idolom nem hallgatott végig. Tán hosszú voltam, tán unalmas. Igaz, lehet, őt, mint igazi bikát, - mert oly mindegy mit csinál, mit mond, ennek a kis szaros magyar irodalomnak akkor is felkent és létező, hál’ isten élő potentátja - vörös posztóként érte a Jobbik. A rendezvényszervező.
Elmondanám:
Nem kötnek, még kereszthez sem, pártpreferenciák. Gyenge, bennem megszőtt-szövődött szálak kötnek az irodalomhoz is. Elismerem, ha látom a tehetséget, és kőkeményen ütök, ha silány, megrendelt, fül-alamizsnával próbálják altatni figyelmem.
A Tisztesség pártjának vagyok elkötelezettje.
Egyszer, több mint húsz éve már, egy félig-felkent, befutott slisszolt az Ó- utcában a Grinzingi Hajós előtt a Balettcipő felé. Olyan tíz óra felé jártunk a délelőttben. Én, Józsi és Gyurka barátommal, túl a munkakezdő Unicumon, épp visszafelé araszoltunk az Andrássy tíz felé. Felismertük a felismerendőt és mondandónk is akadt vón . Utána kiáltottunk, először keresztnevén, aztán vezetékkel bővítetten is. Reakció? Semmi!
Maradt a végső: Író Úr!
Megfordult, visszajött, elbeszélgettünk. A fröccsét fizette.
Tisztelem. Szeretem.
Balog Gábor
-csataloo-
2010.03.07.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése