Szeretem a szavak zenéjét. Szeretem a csodálatos nyelvet, a magyart. Kísérletezek magam is, hogy elkapjam egy-egy villanását zenéből összeállt, furcsa, változó, simogató, vagy épp hibákért minket büntető világnak.
A kép, amivel itt bemutatkozom, majd ötven éves. Ötven éves, de színes, mint az eltelt ötven év, és a salakjukból bennem megmaradt, ráncokat rajzoló, gondokat kisimító, rügyfakadást és reményeket hozó eltelt ötven tavasz, színes, mint a megélt telek haván a város korma, az útkeresések, a megtalált utak mellett az árokban növő vadvirágok.
Kedvenc színem a szürke - meg persze a kék. Szürke, mert magam is az vagyok és talán soha nem is akartam semmi másnak lenni. Csak tenni a dolgomat, kedves monotóniában, elüldögélni barátok között, nevelni gyermeket, ölelni társat.
Voltam diák és gyári munkás, vezettem mozdonyt és vállalatot. Ma munkanélküli vagyok, és ötvennyolcévesen nem sok reményem van újra munkábaállni. A kor nagy harcra készül ellenem - elvenni mindent, mit kínnal szereztem.
Nem egy belenyugvó típus vagyok.
Átéltem egy-két katarzist. Van olyan, ami nyomot hagyott már a gyerekkortól, van olyan, amit ma már nyomokban sem találok meg magamban. Viszek magammal arcokat, kirögzített képeket, beszélgetések dallamát, hangulatát - témáktól függetlenül. Sokaknak őrzöm a nevetését, és akad lassan induló könnyel felbukkanó arc is az albumban. Minden kedveseim élnek, legfőképp az örökre elköltözött. Élő kedveseim többnyire árnyak is. Visszajárók. De, mint mindig: volt és van remény. Kerülget egy, aki rámtalált, kerülgetem, mert megtaláltam. Kötöm magamhoz és köt ő is magához, vagyunk együtt remélt jövő.
Apám, aki 2006-ban elment, az ötvenes évek végén egyszer egy harmincnyolc órás szakaszra megbolondult. Csak akkor, és csak akkor egyszer, valami elszakadt benne, és nem tudta a kor, meg a saját hülyesége terheit tovább magában tartani. Abban a harmincnyolc órában, alvás és csöppnyi szünet, megállás nélkül ordított. Összefüggéstelen, még csak nem is szavakból, csak hangokból, szótagokból összevágott értelmetlennek hangzó monológot kiabált ki magából, mint valami szekta tagja, aki „nyelveken beszél” (fizikus volt, és gyermekkorában az elsőtől az utolsó betűig bemagolta a Petőfi összest). Aztán magához tért, és élt még további negyvenhét évet „tisztán”.
Belőlem 2004-ben indultak el a szavak. Nem ordítok, és próbálok összefüggő képeket adni. Ez az én harmincnyolc órám. Még tart. Főleg versben.
A kép, amivel itt bemutatkozom, majd ötven éves. Ötven éves, de színes, mint az eltelt ötven év, és a salakjukból bennem megmaradt, ráncokat rajzoló, gondokat kisimító, rügyfakadást és reményeket hozó eltelt ötven tavasz, színes, mint a megélt telek haván a város korma, az útkeresések, a megtalált utak mellett az árokban növő vadvirágok.
Kedvenc színem a szürke - meg persze a kék. Szürke, mert magam is az vagyok és talán soha nem is akartam semmi másnak lenni. Csak tenni a dolgomat, kedves monotóniában, elüldögélni barátok között, nevelni gyermeket, ölelni társat.
Voltam diák és gyári munkás, vezettem mozdonyt és vállalatot. Ma munkanélküli vagyok, és ötvennyolcévesen nem sok reményem van újra munkábaállni. A kor nagy harcra készül ellenem - elvenni mindent, mit kínnal szereztem.
Nem egy belenyugvó típus vagyok.
Átéltem egy-két katarzist. Van olyan, ami nyomot hagyott már a gyerekkortól, van olyan, amit ma már nyomokban sem találok meg magamban. Viszek magammal arcokat, kirögzített képeket, beszélgetések dallamát, hangulatát - témáktól függetlenül. Sokaknak őrzöm a nevetését, és akad lassan induló könnyel felbukkanó arc is az albumban. Minden kedveseim élnek, legfőképp az örökre elköltözött. Élő kedveseim többnyire árnyak is. Visszajárók. De, mint mindig: volt és van remény. Kerülget egy, aki rámtalált, kerülgetem, mert megtaláltam. Kötöm magamhoz és köt ő is magához, vagyunk együtt remélt jövő.
Apám, aki 2006-ban elment, az ötvenes évek végén egyszer egy harmincnyolc órás szakaszra megbolondult. Csak akkor, és csak akkor egyszer, valami elszakadt benne, és nem tudta a kor, meg a saját hülyesége terheit tovább magában tartani. Abban a harmincnyolc órában, alvás és csöppnyi szünet, megállás nélkül ordított. Összefüggéstelen, még csak nem is szavakból, csak hangokból, szótagokból összevágott értelmetlennek hangzó monológot kiabált ki magából, mint valami szekta tagja, aki „nyelveken beszél” (fizikus volt, és gyermekkorában az elsőtől az utolsó betűig bemagolta a Petőfi összest). Aztán magához tért, és élt még további negyvenhét évet „tisztán”.
Belőlem 2004-ben indultak el a szavak. Nem ordítok, és próbálok összefüggő képeket adni. Ez az én harmincnyolc órám. Még tart. Főleg versben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése