MESERÉSZLETEK

 

Múúúú! Köszönök!!!

Azt mondják, a kapuzárás előtt a férfi meghülyül.

Lehet.
Úgy háromévesen már felértem a kilincset, azóta nyitom-zárom a kaput. Közben természetesen hülyülök. Már egyévesen kezdtem. Otthagytam anyám mellét valami Lactorizán-ért, meg szilárd ételért, aztán egy évre rá, mikor az öcsém lett a csecsszopó, balgán nem álltam újra sorba érte.

Hatévesen, újabb kapukat nyitogattam, zártam akarva-akaratlan. Nemesvid határa őrizte lányos titkaim, meg a pajta szénaszag-hűvöse. Kopasz kis leányszemérmek inventív felfedezője szerepben tetszelegtem, úgy tízéves korig. Jelentkező a titkok megismeréséhez akadt rendesen. Unokatestvérek, a szomszéd szép Varga-lányai, a Gönczöl Marika, nomeg a mindenre kíváncsi Suhajda lányok hárman is. Hol hármasával, hol nagyobb csapatban vonultunk szénát szagolni, vagy épp-nemépp önvizsgálatot tartani a kert véginél aranyló búzába, pipacsos, vásznon giccs, élőben észveszejtően kék búzavirágok közé. Az aratást nem szerettük, mert eggyel kevesebb lett a búvóhelyünk. A tarló szúrta a talpat, ha átvonultunk a kiserdő bokrai alá.

Nyitott kapu- zárt kapu. Itt nem én zártam magam után. A lányok pelyhesedtek, meg nálam is elindult valami hasonló. A leginkább felvilágosított barnapelyhes mondta ki az ítéletet: „Neked már nem lehet!”
Kiparancsoltak gyermekkorom paraszt-Édenéből. Kizártak. Helyembe léphetett két évvel mögöttem kullogó kiskopasz öcsém. Hülyültem közben? Naná! Mindig a szőkék, a barnák érdekeltek, és csak hajszínválasztó alapon utasítottam el, vizsgálódásra felkérő, későbbi szépség ébenhajcsodát. A férfi hülyül.

Esténként lestem a csordát. A mezőről jött haza, verve az út porát. Hozták az erős állatszagot, bögölyök későn is éhes hadát. Vonultak. A rám, zárást váró kapuk, portánként nyitva, s a házanként egy, esetleg kettő tehén soha nem tévesztve jött be, fordult haza. Vett irányt az istálló felé és helyére állt. Ahogy belépett –ezen mindig nevettünk – hangosan köszönt: Múúúú! Nem meglepő? Még a marha is tudta, amit szülők, rokonok, ismerősök sulykoltak belénk: Ha belépsz, köszönj!

Hol voltam akkor még a férfikortól!!? Az óvodában, a téli hónapok összezártsága nyitogatta az ajtókat, szíveket. Szép Szőke Líviámmal voltunk nagy barátok- szerelmesek. Kíváncsiság, és szexpetting-mentesen. Újra a hülyülés első jelei, nem? Nem! Első és oly sokat meghatározó alaphiba. Szerelem! Az első elválás magammal hozott, ma is hordozott keserve.
Férfi hülyülhet, de nem felejt.
Emlékszem régi napra. búcsúnap nagycsoportoséknál. A gyereksereg kinn az udvaron, hinta, hintaló, homok, úgy negyven kislapáttal, mi meg ketten szép Líviámmal a terem hűvösében sámlin. Könnyesen, egymást ölelve. Valódi búcsú volt. Két szervusznál többet sosem beszéltünk. A kép, mégis megmaradt. Ajtókeretben, mint akasztott dinnyék, felnőttfejek oldalozva. Óvónők, dadusok lesték egyszervolt szép szerelmünk.

Jött az iskola, az általános. Az osztályfőnök szeplős, bájos leánya. Ritkánlátott, jobb helyre járatott. És jött vele Platon idétlen szerelme, a meg nem fogható. Hét év szünet. Oldódás csak a vízzel felöntött télbefagyott sportpálya melegedőjén, igazi, tapasztalt, hozzám szépségben nem mérhető adakozóval. Kaptam. Élveztem. Új kapukat nyitott. Elítéltem. Magán sokakkal osztozott. Áldja Isten!
Visszafogottra rendelte fenti mágus a követő éveim. Elment anyám a kedves, és a távozás, csuklyát húzott fejemre. Nem szemellenzőt. Csuklyát. Begubóztam. Újabb ajtót zártam magam után. Nem érdekeltek sem lányok, sem élethelyzetek. Törpének maradtam tudtan-tudottan.
Aztán megtalált egyszerre kettő. Talán három is. Az első, a felfedező kaput nyitott, de a hülyeség, hogy előnyben részesítettem, a jó tanár - Kromek-kémiát, főleg a szerveset, nyitáskor zárta rám az ajtót. Szégyen- nem szégyen, bizony elriasztott egy izzadt hónalj szaga. Hol volt még márkás spray akkorában!?
A másik, a kedves, a hegy leánya hirtelen lenyúlt volt. Túl az első szakító élményen, egy balatoni sátor után hirtelenkedve, amúgy férfiakarósan, karósan, Komlón hagytam a metszetlen fitymám pengeél-kötését négy deci kipergetett vérrel. Pár hetes gyógyulás után, új szerelemként ugrottam neki. Időelőtti volt. Sebem a hártya tépte újra, s véreztünk ketten együtt. Vérszövetség.
A harmadik? A tisztesség próbája volt, és persze másé. Nehezen szerzett és kínálkozó. Nem fogadtam el. Hitt álbarátság többet ért félfelnőtt értékrend szerint. A távolból láttam évekig. Fiókom őrzi leveleit, és nagy ajándékként, majd negyven évre rá, a sajátjaim másolatát is megkaptam tőle. Kis, színes szalaggal átkötött csokor. Egyszerélt álom.

Egyetemre kerültem. Zölden alakíthatón. Más kultúra megfigyelőjeként, saját, magyar közegben. Bezártam kaput és nyitottam. Egy akkor- igaz fél – nagyvilágra. Válogattam. Válogattam saját értékrend szerint az elfogadhatót. Az értékesnek hitt kisemberi reakciókat. Majd hetven év kommunizmusával nyomorított egyszerű emberek hitét, hit nélkül, valami távoli holnapokban. Vagy épp magunkban. Mindegy milyen a környezet, embernek maradni könnyű. csak lélek kell hozzá és tanulnivágyás.

folytatom 20054-ben

Ma kisebbik fiam korosztályába tartozónak udvaroltam. A gyereklány, mert az, mi lenne más a hozzám mért húsz évével, láttam, kivirágzott. Banalitásokkal altattam és rájátszottam minden adható poénra. Itt dolgozik a piactéren, - magunk között a vén Agorán - és egy csodaszép nyírségi hosszúhajúval van párban. A röpke udvarlás után, - épp nagy élet volt előttünk, Istvánra rendezett főzőversenyt a falu és elfogyott minden vágottvirág a mámiktól délre – kínomban régi ismerőstől cserép sokvirágos cikláment vettem. Kitépkedtem virágait, két kis csokorba szedtem, és visszamentem két gyereklánynak adni valami baloggabist. A szemek csillogásából tudom, még nem hülyültem végleg el.

Mért időm szerint 20054 van, és ígértem, folytatom.

Tizennyolc évesen külföldre kerültem. Az ok egyszerű, apámmal nem akartam osztani fedelet, nem kívántam enni kenyerét. Mi maradt volna, mint ámokfutás? Menekülés. Rakhattam volna vagont ki-be, mint tettem, később elhíresült rádióssal. Volt hely és vagon is elég.
Vakvágány. Négyen álltunk az estében neki szenet kirakni. Nagy, szívlapáttal. Éjfélre négyünknek, kezdőknek volt véres a marka, csúszott a lapát is rendesen. Kettőre az éjszakában elfogyott a hit. Szénből még maradt negyedvagonyi, csákányolható. Feladtuk. Levonultunk. A rámpák nappal soknagyfröcsös éjjelkirályai csak ketten jöttek utánunk végezni a megmaradttal. Fél óra alatt. Mosollyal. A fellépésért a gázsi övék volt. Az kapja a pénzt, aki jelenti, a vagon üres!
Mehettem volna az Egyetemre. Pécsre. Az egyetem fogalom. Akkoriban kettő létezett, az orvosi, meg a jogi, de ugye, a jogász nem ember csak gatya, szólt a mondás. A tudásom és a hátterem is adta a lehetőséget, legyek Avicenna kései utódja – megüzenték.
Sosem jártam nekem megformált, választott utat. Igyekeztem kikerülni a segítő kezet. Hülyültem, ahogy illik. Féfimód. Zártam a nyitott ajtókat svunggal, kulcsra.
Megpályáztam egy ösztöndíjat, és tettem érte, hogy bekerüljek. Messzire, idegenbe. Másajkú, más, kultúrájú idegenek közé. Ajtót nyitottam a nagyvilágra, csak magamnak. Otthagytam anyám a Siklósi út gesztenyéi alatt, és hátrahagytam valami ötödét annak, amit megélni reméltem tizennyolc évesen.
Kinn? Uralkodott a ki-kihez tartozik, milyen rokon világ, nekem idegen megfelelés- kényszerek. Ugyan mibe menekül egy épp húsz év körüli magyar legény, ha nem a húsbavágóan jóba, az akkor még sehol nem fazonírozott, változó kerethez tartozó glóbusz-megforgatóba??

Forogtam rendesen. Fogalmat alkottak rólam, röhögték trükkjeim.
Három, hetente más napon érkező kedvesem volt három Olga, hogy ne tévesszem el a neveket álmomba’ sem. Kicsit későbbi nagy szamizdatos barátom édestestvére, pár évvel felettem okuló motorbuzi -a felesége esténként önkezére hagyva – kérdezte tőlem: Kóc, te minden nap más nőt viszel fel?
Nem így volt. Csak hárman voltak Olgák, szigorú láthatással. Beosztva. Az Úr napja maradt nekem, erre-arra. Focira, tanulásra.
Sosem felejtem egy kedves kudarcom. Találkozóra hívtak a világ végire. Nem volt cipőm, de lábam nagyra nőtt. Kölcsönbe kaptam negyvennégy helyett negyvenegyes cipőt. Amolyan akkordivat fél-lakkfajta szörnyűséget, hegyes orral. Álltam, vártam a prédát, de nem jött. És szép volt a délután.
Én eluntam a nagy nőrevárást, és beálltam focizni valami grundon. Egy hétig sántítottam utána. Hiába, élvezetnek, kapuzárásnak ára van!

Folytatom 20055-ben

A hajóról jöttem haza, későn, tánc után. Lányokat forgattam, hívottan és visszahívottan. Csak tánc, csak a forgás, zene.
Hiányoztál szép szerelmesem! Eszembe jutott valami foszlány, egy neked üzenni kész gondolat, és ott hagytam csapot-papot. Irány a távolság világa!
Ahogy kijöttem, a hajópalló ritmusra ringatódzott. A part mentén, sötétben, küszök járták megkésett nászi táncuk. Kutyám, otthon, virgonc, hófehér hittel örült nekem. Vagy szeret, vagy enni akart.
Nyarat lezáró augusztus éj ült a teraszon, csendes esővel. Kerestelek, de már aludtál.
A nyaraló egyetlen nagyszobája ablakán fekete szúnyogháló feszül. Két éve vettem. Valami fehéret cseréltem erre. Érdekes volt. A korábbi leárnyékolt, fényt vett-vitt magával. Az új, szélesre tárta a kertet, bentről minden jobban látható éjjel is, s kívülről átláthatatlan. Új világ egyik apró csodája.
A hálóra aznap, hogy elmentél felkéredzkedett egy borostyánhajtás. Emlékszel, a kertoldali fal azzal benőtt. Naponta kapaszkodott, keresztbeszelve az ablakot. Egy idő után eldöntöttem, mire átéri a távot – visszajössz. Tudod, alig maradt pár centi útja!!

Nézem a naptárt. 20055 van. Új év, régi ígéret, hogy írok. Betartva jó.

Kinti éveim zajos ajtócsapkodással jártak. Nyitottam, zártam. Hosszú leveleket írtam kétfelé is, és közben megszerelmesedtem, amúgy rendesen.
A lány, a nő, már pár éve férjezett volt. Vegyes házasság. Bolgár a nő, a férfi lengyel. Polak-venger dva bratanki nem sokat érdekelt. A férj jó messze, valahol Opole alatt, a nő meg tele dallammal, verssel. Puskinokkal oroszul, Hriszto Botevvel az anyanyelvén. Néha egy Poe angolul. Hosszú cserkészet volt, míg ágyba vittem, de lehet, rosszul emlékezem és ő volt az indító. Tél volt. Hideg, fehér. A hóba írtuk összefont nevünk és szegényes diákszobát tett palotává sok szeretkezésünk. Prosztógyerek és nagy ember férjezett, barna lánya.
Anyává lett a télben. Utólag tudom. Karácsony előtt váratlan eltűnt, s csak Szenteste hozta meg, díszített fám alá. Állt előtte, és patakban indult a könnye. Sírt. Idővel kibökte: Küretről jött. Elvetette.
Én is őt.
Nyomot hagyott. Beégett kesert, hiányt. Beálltam habzsolni habzsolhatót, hogy felejtsem. Hedon irigykedhetett! Mindennek híre ment, s a dékán is berendelt raportra. Ordított, mint jobbfajta nádifarkas: „Hányat rontottál meg a lányaink közül?”
Pimasz voltam és önérzetemben sértett, hát megfeleltem: „Keveskén kellett csak rontani!” Ebben maradtunk.
Még aznap este beloptam a pinceablakon a kollégiumba egy barna lányt. Két hétig ott lakott szobámban. Zajos, ajtódörömböléses lebukás után is megmaradt. Tizenhat évet éltünk együtt, és szép fiút szült nekem. Kedves szívemnek ma is. Huszonöt éve váltunk.

Az eső csepeg. Szürkék a fények. Csak Te világítasz sárga-fehéren. Tegnapból itthagyott szép aurád.

Balog Gábor
-csataloo-
2009.08.23.

VAKARGATÓS

 

Félsz! Futod az ámokot ruhában, vagy épp meztelen.

Viszketsz, és szükséged van a vakargatásra. Önkézzel, vagy melléd esett férjjelölttel. Ahogy puffan. Menekülsz egyszerű tények elől. Megijesztenek.

Vagyok. Neked vagyok. Hadakoztál ellene rendesen. Teszed ma is. Kerested önmagad iksz éve már, találgattál itt-ott cserépdarabot, töröttet, színes üveget, bizton templomablakba illőt. Összerakható képpé, féltél kirakni. Nem mindegy, Mária lesz, vagy bűnbánó Magdaléna és nem vállaltad a kockázatot. Eddig se, most se!

Rosszkor kerültünk össze. Nálad korod szép-feszes fiatalsága, nálam a ránc.
Benned a félszek, bennem feloldás-feloldozások. Te tearózsa, nálam a kés, hogy megmetsszem tél előtt. Úgy él tovább, és úgy hoz pompás virágot eljövő időnek.

Érthető az összes kételyed! Tartsd meg, ha nem olvad fel cukorként-sóként vizemben. Akar a rosseb birtokolni! Élni szeretnék veled.

Valami szürke-kék derengés itt a hajnal. Kondenzcsíkokkal.
Repülők.
Az ébredésbe húzott sok sorsvonal ilyenkor rózsaszín.
Mennyit repültem! Ülésbe szíjazottan vártam a liftezést, aztán a tiszta égen, fentről láttam törpének óriás világot. Felhők, hómezők fölött.

Jó rég kihalt a „kerülj fölé és győzd le” belőlem. Hitem is feladtam, hogy társat találjak.

Bosszant, hogy látlak, hogy tudom, mi jár fejedben és képtelen vagy tisztességgel dönteni. Nem könnyű helyzet, elismerem. Leszálló ágba tenni ifjú testet?

Egyszer, gyerekkoromban a vonatablakon néztem, Drávát-Murát. Zenélt a két folyónév és szerettem volna megfürödni bennük.

Benned fürödtem és te bennem.

Fusd meg összes futásod! Vakard a viszkető magad-félmagányát, vagy vakarj akárkit! Kötözködj!

Mit változtatsz vele, ha asztalomon naponta vár az étel,
az én kezemben szorul görcsbe nyakad csomója,
s ha éberen alszom,
olyankor rólad álmodom?

Balog Gábor
-csataloo-
2009.08.19.

TANÁRÚR

Ma megint megrabolt a genetikailag kitenyészett középszerűség.

Elvette tőlem azt a kevés maradék örömet, hogy közösség tagja lehetek az összes rigolyámmal, a pokróc modorommal, a kurvanagy szívemmel. Mert kurvanagy szívem van. Befogad különbség nélkül, helyet ad és melenget, szükség és lehetősé szerint besegít, ha kell, akár anyagi javakban is.

Gyakorolt életfunkciót, vagy pótlékát vitte a kitenyésztett, vitte a mindenhol és mindenben bukott, a senki. Fölbosszantott a beszéd és szófosásigénye, oly addig, hogy inkább feladtam a vitát. Feladtam a kuckót, amiben jól éreztem magam.
Középszerűséggel a padlás teli! Mindig és mindenhova beférkőzik. Pozíciót szemlél, vadászik, és módszeres munkával, alkalmazkodással eléri, hogy oda is kerül. Felületes szemlélő nem veszi észre, csak munka van mögötte, nem a tudás. Lételeme a mozgatás, a saját ész-osztogatás, és nincs szeme. Nincs? Dehogy nincs! Száz szemmel csak arra figyel, ki ne lógj, a sorból, ne legyél, más, esetleg több az ő átlagánál.

Egy többször megbukott, önbevallottan és önelhitten írástudó, magát szakértőnek kinevező, kritizált meg egy kezdőt. Kezdőt, aki a bolondság és a zsenialitás határán mozog olyan képvilággal, és oly egyszerű-megfejthetőn, hogy beleborzongtam az írásaiba. A kezdő, a maga kis labilis lelkével, talán hittel próbálkozott, talán mélynek érezte a vizet, hogy ússzon. A víz nem volt se mély, se kezdőellenes. Fenntartotta, ami úszásra született. Talán víznek tartotta magát is, és önmagához tartozónak az újat, mint patak az esőcseppeket. Együtt a kettő, a patak, az írástudók, meg a beléesett vízcsepp cserregtek-csorogtak. Legyőztek gátakat, megforgattak vízbehullt levelet, bogarat. Élt minden.
Ekkor jött a mi jószeműnk! Belerondított a patakcsobogásba és kiválasztotta, bejelölte,hogy a beléesett csepp nem odavaló! Mondataival tonnaszám öntött ciánt. A víz bekékült, a halak kettőt haraptak belőle és hasuk fehérjét dobták az égre, a bogarak, molnárkák, csiborok, mind, semmi pillanat alatt, mint a Göbbels-gyerekek, kiterítve.

Szép új világ!!!
Tehetség-gondozó! Egy legyünk- egyformák- métely, mert úgy jó a banknak, úgy jó a választottaknak, a felkent diaszpóra fehér átkának.
A tehetség begubózott. Lesz ereje írni, vagy végleg elmegy, ki tudja. Merre billen az élet azon a szűk, nagyon szűk mezsgyén? Nem mindegy, tanár úr????
Kisbetűvel.


Balog Gábor
-csataloo-
2009.08.02.

ETNIKUMOK

Olvastam egy cikket. Provokatív, vitára felhívó cikket, hol máshol, mint neten. Gyorsabb a hír, az álhír. A reakciók is.

A cikk, Szátok, 3245 fős település napi gondjait hozza fel, és, mert nem rossz beállítottságú, megpróbál következtetéseket levonni adott alaphelyzetből.
Rosszul teszi! Ezernyi szállal nem foglalkozik, megragad egy tényt, és belekapaszkodik, mint a bulldog.

Olvastam a cikk kiváltotta véleményeket. Vegyes-felvágott, lecsókolbász kettő nyolcvanért, ütünk ide, meg oda is.

Mi lenne, ha egyszer rögzítenénk:

1. A cigányság,   majd hétszáz éve él kimutathatóan velünk, az etnikai többséggel.
2. A századok magyar történelme, a XIV-XV-XVI. század európai súlypont-áthelyeződései, lásd török hódítás, hódoltság, Újvilág stb. a korábbiakban egy tömbben élt magyar etnikum erős felhígulását hozta. Beszélhetnék a XII. század betelepítéseiről rögtön sréhen a tatárjárás után, de félrevezetne. A mai Magyarország alapvető etnikai összetételét századokra az 1686-os végleges török kivonulást követő betelepítési hullám határozta meg.
3. A gazda nélkül maradt földekre jöttek jó tótok, derék svábok. A szerbek megálltak terjeszkedésben Újvidék körül, a horvátok, megérezve a nemzeti egység büszke, összetartó érzését inkább visszahúzódtak, a vendek népszaporulata nem érte el a környékükön lakó magyar visszatelepültekét, és végezetül kialakult (vigyázat, Erdélyről nem beszélek, az külön fejezet) egy olyan etnikai blokk, ahol régióra, tájra, mikrotájra bontva egy magyar többség és egy ehhez asszimilálódó, létező kisebbség volt a meghatározó.
4. Hová helyezzük ebbe a képbe a többségétől eltérő, létező,  más viselkedési norma-identitással rendelkező cigányságot? Vegyük egy kalap alá a Magyarországon az ezerkétszázas évek óta őshonos, diaszpórában élő, összetartó, haszonhajtó, Fuggerek pénzeseivel, mohamedán kincstárnokaival harcban, pénzszerzési, egzisztencia teremtési harcban álló zsidókkal? Nem lehet! Vonnánk párhuzamot az európai torz gondolkodás kirekesztettjei, az önkirekesztő, vallási és hit alapján önkirekesztő etnikum, meg a röghöz kötöttség feudális elvei-parancsait mindig tagadó vándornép között?
Magyarázza már meg nekem valaki hozzáértő, hogy a Kárpátok olvasztótégelye, ami elég erővel bírt ahhoz, hogy betelepített németet, osztrákot, szerbet olyan magyarrá tett, mint a tizenhárom aradi vértanú, miért nem volt képes egy vándornép gondolatvilágának itthon elfogadhatóvá módosítására?
Miért, hogy kirekesztett maradt a cigány? Miért, hogy magyarnak vallja magát és a magyar megtagadja? Azért, mert nem magyar?
Aláírom – nem az. A székely sem az! És, ugye, a székely mégis MAGYAR!
5. Hogyan lehetne változtatni a feltörekvő etnikum mai helyzetén? 

Csináljunk náluk több gyermeket? Maga a cselekmény egészséges embernek eleve több örömöt ad, mint a tévé, a kocsma olcsó, vizezett pálinkája. Ha saját etnikumon belül nő a népszaporulat, az, kik vannak többen alapon, fenntartja azt az állandóságot, ami az egységesülő etnikai hovatartozás felé mutat.

A kisebbség lassan, de biztosan beilleszkedik, bizonyos átfedésekben a többséghez hasonul, úgy, hogy a folyamat közben nem tagadja meg eredeti hovatartozását. A szülőről gyerekre, unokára átöröklődő szálak nem elválasztó vonal, hanem hímzés, egy szép, színes, etnikai össze- és különtartozás képen.

Tudom, mit jelent a ma Magyarországában, a szlovák, a cseh, román vidékeken az ellehetetlenültség miatt egyre inkább tömbbe szerveződő cigányság kérdése. Kár lenne mellébeszélni.
A kérdés is adott! Van-e ereje a mai magyar társadalomnak, beleértve az őshonos mai, magyarországi etnikumokat (itt most nem a törvény által megengedett, állami pénzeket lehúzó marginális etnikumok kisebbségi önkormányzati szerveződéseire gondolok), hogy tegyen önmagáért?
Van e igény a magyarságban az önfennmaradásra? Van e még hit ahhoz,hogy adunk, és jót adunk? Van e hitelesség, hogy más is elfogadja, nem csak jót akarunk (persze magunknak is), hanem az is van kitéve asztalra, jó ebédként (ha kell, egyfajta deklarációnként), amire vevő lesz az a ma már meghatározó, értékeket ma még sok helyen romboló, de csupán az evolúció törvényei
szerint feltörekvő, nem feltétlen pozitív identitást talált CIGÁNY?

Képes lesz, segítség nélkül,  emberi hozzáállást elfogadni?

Tetszik, nem tetszik, tele vagyok több oldalró védhető és támadható kételyekkel.


Balog Gábor
-csataloo-
2009.07.05.

SZÍVBŐL JÖVŐ ÓDA ÉS RAJONGÓI BEJEGYZÉS....

SZÍVBŐL JÖVŐ ÓDA ÉS RAJONGÓI BEJEGYZÉS L.V. CSODÁLATOS VERSÉHEZ

Micsoda óriás az írás. Olvasom, s szívem tele gyönyörrel. Oly szép, oly útmutató, oly elgondolkodtató! Beidézném egyben, de nem! Félrevezetne, elterelné a figyelmet nagyszerűségéről! Inkább szavanként!

Rögtön itt az első szó: NÉZEM

Olvasom és látom az alkotót, ahogy áll, ül, vagy éppen fekszik és néz. Konstatál közben saját cselekvést. Megfogalmaz. Szavakba ölti, tárgyas ragozású igével adja tudtomra, nem csak bámul! Valamit néz! Céllal, okkal, értelemmel, engem csigázón!

Jön a második szó! Már várom, s itt van előttem: EZT

Pont erre vártam, Tudtam, éreztem, nem fog félrevezetni! Ezt nézi az óriás elme, bizony nem mást, nem valami homályba vesző haladzsa-létet! Az itt levőt nézi! Ezt!

Harmadik szó a nonpluszultra: A

Milyen tömör. Mi mindent kifejezhet egyetlen hang, betű! Szimpla kis határozott névelő, s mennyi bája, tartalma van! Már érzem, fogalmazódik bennem az alázat himnusza megálmodójához! De csitt, lelkem, folytassuk együtt az olvasást!

Következő: FÁT

Fát néz tehát a Mester, de jó nekünk! Milyen közel kerülhetünk kutató tekintetével a természethez, ami ugye örök, mint Anna, vagy mint a vágy, a pilla, a lét, a lepke, dehogyaz, a pillangó, akartam mondani, meg évszakok változása rendben, mint az óramű! Költő, imádom szavaid! Nagy ember vagy!

Újra egy: TERMÉSE

Lám hová vezet a nagy ember pillantása! Nem pusztán a fát nézi, figyeli termését a szavakkal áldott! Tesz a levelére! Mi balga nézné, ki venné észre? Virága nincs a fának, s ezzel időt is meghatároz a mindentudó! Nem tavasz van, rájöttem, hisz tavasszal termés sem lenne a nézetten. Nem ám!
Menjünk csak tovább, velem gyönyörködők!

Itt az újabb: EPER

Micsoda játék a kettős értelemmel. Képzetlen gondolhat földieperre, szezonja van, de nem, a költő eperfát figyel, kis fehér, vagy lila termésű fát és nem ragozza. Hagyja, vándoroljon a képzelet, lássak a fa hegyében fazékba szedert szedő gyereket maszatos szájjal, vagy szövőlepkék fehér pókháló vackait ágak között. Köszönöm Költő! Adsz te mindent! Már andalulnék- szenderülnék a vers szépségétől, de az alkotó nem engedi!

Folytatja: TÁN, s utána VAGY!

Micsoda bámulatos érzéke játéknak szavakkal! Hol még az elme széles-e honban, ki észrevenne ekkora ziccert, lélekhez utat, ily egyszerű szókapcsolásban! És figyeljetek, nincs ám vessző a két szó között! Ezzel is jelzi szabadságát, önállóságát az utánozhatatlan!

Most jön az új csoda: BODOBÁCS

Micsoda szem! Micsoda megfigyelőkészség! A nagy ember látja bodobácsok hadát, amint épp (nem mondja, mégis látom!) verőköltenek!!!

Most lezár! Figyeljetek: FÜRTÖK

Ki figyel már az alapra, a bámulásra, ha célzottan is? Ki az, akit elandalít az eper csalóka említése! Itt a lezárás! Beérett költő és költemény! Előttünk fürtök, benne must, jó bor ígérete, kinyomott bodobácsbelek, elbaszott életek, meg a nagyvilág! És semmi szarozás, itt a vége!

Költő, költőóriás! Mélyen meghajlok előtted, s mélyenszántó csodád, írásod előtt!!!!
Félek, nagyon félek (eddigi munkáságod rabjaként), hogy itt akkorát alkottál, hogy egy hátralévő, remélem hosszú élet sem lesz elegendő ahhoz, hogy felülmúld!
Bearanyoztad a napom!!



PANASZNAP, BARÁTOKNAK

Soha nem panaszkodtam nézettségre-olvasottságra. Feltettem egy-egy írást itt-ott, és úgy esett, ahogy puffant. Elfogadtam, hogy gondolataim változó intenzitással találnak utat az olvasókhoz, velem párhuzamban, vagy szöges ellentétben gondolkodókhoz. Így volt a jó.
Olvastak? Igen.

Miért? Ki tudja?

Talán sikerül időnként elmondani, közvetíteni a bennem, mint másban is élő szépség utáni vágyat, és félve, kimondva, talán a szépséget is.

Írok erről, arról. Mindegy, prózára, vagy versre sikerül a többnyire ujjból kijött, ritkán megszenvedett. Törekedtem arra, hogy ne fővonalként legyek benne én. Éljen inkább a helyzet, a gondolat. Alakjaim sokszor gyúrom több valós alakból, keverem, mint festő a palettán a színt a történetek szálait, alkotok szóban képet, sosem látottat, vagy százszormegéltet, s ha kész, újra elolvasom. Magamnak.
Vitázok vesszőkkel, írásjelekkel, kötőjelekkel, ékezetekkel, és ha kész a dallam, és disszonanciája már nem bántja fülem – elengedem. Menjen. Legyen mindenkié.

A napokban, mint minden áldott napon, verset írtam. Jónak talán nem, de szépnek hittem a második visszaolvasás után. Zenéje bennem élt, történet része kötött saját életemből, s a hozzágyúrt álomvilág se tűnt fantazmagóriának. Kerestem címet hozzá, odaillőt.
Nem találtam, csak a bennem élő nevet.
Féltem a címtől. Mondtam, jól kibeszélve jómagammal: Félrevezet, becsap! Ha engem nem is, pár bennfentes, velemizzadót, betűben, sorsban, jóra-hitben velem gondolkodót, s leginkább, talán a lélekben írásaimhoz közelállót.

Dilemma volt, dráma nem. Döntöttem. Ilyen közel kúthoz ritkán kerültem. Csak egyszer, gyermekkoromban. Akkor beleestem és órákig ordítottam, hogy húzzanak ki.
Itt volt a kút. Kávája széles. A gém, rajta rossz vödörrel. Az ellensúly, semmi megnőtt magamhoz. Lenyomtam a rudat a vízig. Belemerítettem. Mint keresztlécét veszített kereszten, úgy másztam, magam a mélybe, merültem hűvös vizébe a múltnak.
A versnek címet adtam. Lett tudástárak szerint férfi-, portugál vidéken női név: Mirian.

A vers jó. Futott. Hozzám egy kedves, jóindulattól messze nem mentes kérés jutott el. Változtassam, mert nick a név, és szabályzat tiltja nicknevek címként használatát.

Egyetértettem. Így lett Mirian című versem csak VERS. Virít! Később, mert egyszerű a lelkem, eszembe jutott, pár nick és cím is.

Anna, akiről tudjuk, örök. Flóra, aki rég nem vet cigánykereket, Nóra, aki doktor Ranke-val vív küzdelmeket, Fanni, akit elhagyni versben is nehéz, a józan ész, Lilla, Jozafát, Eszter, Kamilla, meg habnak a tortán, ahogy fehér vitorlán száll a messzeségbe Ludmilla Taraskova, a szocreál megénekelt félkurva asszonya.
A versem címe, beleegyezetten adott lapon VERS-re változott. A címváltozás kiölni nem tudott belőlem semmi átéltet, szépet, hamis, és nem létező jövőt éneklő dallamot.

Ennyit akartam mondani mára.

Balog Gábor
-csataloo-
2009.05.27.

KULTÚRPOLITIKÁRÓ, MÉDIAKURVÁKRÓL.....

Kultúrpolitikáról, médiakurvákról, Pangloss mesterről (kicsit)

Amikor ezt a kis valamit megírtam, dühös voltam. Leginkább Pangloss mester miatt. Annyira közhely a mondása és annyira háttérben marad a mondás eredete. (Emlékeztető: Ugye, a létező legjobb világban élünk! Igaz? De mennyire az! Van másik? Létező?)

Bosszant az igénytelenség, bosszant a munka, az utána-olvasás nélküli önkinevezések arroganciája, herótom van a sok felfújt lufitól, az út mellett testét árulót celebnek aposztrofáló világtól.
A kurva, az ugye, csak kurva akkor is, ha fényzett, ha jól eleresztett családból származik, és akkor is, ha akad a családban legalább egy volt miniszter. Jó téma, lehet rágni, de az alapbeállítottságon és sorson mit sem változtat.

Többre tartom a Vágó műsorban, a  sima kis lexikális tudásból bruttó negyvenmillát kaszáló postást a mai miniszterelnöknél. Pont.

Látható, ha tetszik, deviáns a gondolkodásom! Látom a népbutítás újabbnál újabb tervezett stációit. Balázskát, a bunkó álmacho műsorvezetőt, a felkapottat, aki falba döngöli a focistának sem jó ittmaradott adideadidit, együtt fürdet egy feltételezetten adat- és pénzhiányos állapotban szereplést vállaló szimbólumot, egy nagyferót, valami olcsó, sehonnai senkivel. Bosszant Nagyferó, Balázska, a kultúrpolitika.
Bosszant Mónika, a dagadt pályaelhagyó, a saját kis cigány- cigányficsát pofoz műsorával, mert sem mondanivalója, sem tanulsága nincsen, csak Mónika, meg a felszedett és leadott kilók lassú változása, no meg a verik itt egymást a népek feeling.

Bosszant, hogy vannak emberek, akik úgy dolgoznak (dolgoznak?) minisztériumokban, hogy nem találják meg a ráhatás, befolyásolás, kényszerítés módját arra, hogy a létező média, a magánszektorban működő (és ez ugye szentség?) média, ne a szemét, hanem valamilyen, akár múltat idéző, akár jelent reálisan értékelő, vagy épp a jövő lehetőségeit elemző, arra felkészítő módon bemutató műsorokat rakjon asztalra, az egyre inkább alulképzett, igényét vesztő tömegeknek.

A média a tudás, az értékes hír terjesztésére hivatott. A hírek (hisz minden újdonság hír) szelekciója, és a fajta szerinti százalékos aránnyal van a baj!
Hogyan akarsz te felemelkedést, MAGYAR, ha a mai kínálati szintre redukálod az igényeidet????

Beszélek indulattal, beszélek köznapi-randán, telefűzöm az írást a közbeszéd nem feltétlen legkívánatosabb szavaival.
Teszem. Teszem, mert tudok különbséget tenni, mikor kell-kötelező, akár méregből is!
Vessetek rám követ!

Konzervativ, jobbos, toleráns, megengedő lélekkel és elmével is rendelkező, olyan loo-félének érzem magam. Innen a nickem is: csataloo. Csupa kisbetűs, mint a nemecsekek. A valós, de esetenként a vélt igazaimért is ki szoktam állni.
Meggyőzhető vagyok, ha tévedek.
Itt, ebben a témában nem tévedek!

Balog Gábor
-csataloo-

Postscriptum: Tévét az elmúlt két évben néztem, vagy harmincöt órát összesen. Ergo, lehet információhiányos a véleményem is. 

ZS. ANETT

 

(fikció)

A Zs, Anett ügy elsőrendű vádlottja szégyellte magát. Szégyellte, mert a mocskos ribanc összes igazsága csengett a fülében. A mondatok, az adok-kapok, a ki itt az eladó és ki itt a vevő, intarziás mondatok, a hatalom kéje, a megalázottságon élvezett öröm. Mind. Mind együtt, egy csokorban.

Zsanett ügy ki emlékszik már erre? Késő éjszaka. Nő az utcán, lehet tisztességes, lehet kéjt áruló, nem mindegy? Vagy hazafelé siet munka után, vagy munkára vár még, megélhetésért, mert kevés a pénz a boltban pult mögött. Egy lány. Szemben az egyenruha. Négyen. Ki dönt? Ki kit akar félrevezetni? Ráérünk fiúk? Kúrjunk egyet ingyen! Ráértek fiúk? Ledolgozom a büntetést, közlekedési kihágásért. Hágjatok meg!

Zs. Anett? Nem érted? Nő az egyenruha árnyékában. Lehet a Te feleséged, ha dolga van, ha gyógyszerért megy éjjeli patikába, mert lázas otthon a kisfiad, és megbotlik valami kövön hazafelé. Botlott, ergó: ingatag. A külső szemlélő láthatja lotyónak, részegnek is.

Egyenruha! Miféle tisztelet járt ki annak egykor! A kakastollakat mesékből ismerem. Engem, szép Kádár legény pofozott –négyen- mert az elsőnek visszaütöttem. És oka sem volt a pofozásnak, csak az, hogy születtem...

Menj Zs.Anett! Ha kurva vagy, vagy voltál, keféld végig az összes utcát, ha tündér vagy, és ártatlan is, megvádolt porszem, próbáld feledni az felejthetetlent. Úgysem lehet!

Élj polgárként egy új-régi világban, és kérlek, nagyon kérlek, szülj a holnapnak ikreket!

Balog Gábor
-csataloo-
2008.11.17.

TUDÁSSZINT

Írtam egy verset. Kicsit elvont, kicsit baloggabis. Visszaolvastam magamnak ötször. Elküldtem egy- két korom és nem korombelinek. Kvázi egyívásúaknak visszaolvasásra. Ki-ki beállítottsága szerint adta vissza, és (nálunk ez így működik) akadt, aki egy-egy képnél, szónál megakadt. Kért magyarázatot, rávezetést, ki, minek hívta.
Ami megdöbbentett az a tudáshiány. Tudom én, mások vagyunk, különbözünk. Más háttereket, indíttatásokat cipelünk koloncként. Bosszantott a sok el nem olvasott lecke, a sok „egyik fülön be –és a másikon ki ” képlet visszatükröződése.
Valóban itt tartanánk?
Végső próbaként a mai napi sajtó visszatérő, szinte naponta ízlés- és beállítottságot befolyásoló, slágerkönyves, nagy ember-fiát kértem, magamban mosolyogva szóelemző lakmuszpapírnak. Segíts, Barátom, mondd, mi, mit jelent!
Feltettem az első kérdést: Pemmican? Mi az? A válasz szimpla volt: „Fingom se nincsen”.
Ment a második: Ki az a Pangloss? Ült a válasz is: „Soha nem hallottam ezt a nevet!”
A harmadik, saját írás buktatójaként a versemben megbúvó Vágó-kérdést félretettem. Mondom, innen kár a pedálért. A publicista erősködött: Mi is a harmadik?
Vigyorogtam egy nagyot befelé és feltettem a mentőkérdést: Mi az az igloo? Jött a válasz: Az, az intelligencia-szint mérés mutatója! Megismételtem a nyilvánvaló félrehallást kikerülendő:

I G L O O!! Betűzve.
Ja, jött a válasz az egy madár! Nagy madár!!
Na, mondom, végre! Ezt legalább eltaláltad! Megelégedetten ment dolgára tovább….

Ennyit a lexikális, vagy cseppet sem lexikális tudásról, ami meghatározza, hogy legalább tisztában legyünk avval, ki, miről beszél!
Jobboldali beállítottságú embert faragott belőlem a tisztesség igénye. A publicista előbb megélte a rádöbbenést. Ő ír. Oktat. Tanít és véleményez. Jó helyen és nem is rosszul.
Csak én tudom: Sosem volt, öt percre sem indián, sosem olvasta Voltaire-t és fingja sincs az eszkimókról.

Sajnálom.


Balog Gábor
-csataloo-
2009-05.15.

MACSKASZTORI

András üzenete:
hey
csataloo üzenete:
hogy vagytok?
András üzenete:
megvagyunk
András üzenete:
mit csinálsz ilyen korán?

Az óceán másik partján élnek, innen a kérdés logikája, ők még csak kóstolgatják az éjszakát, nekünk meg rég itt már az új nap.

csataloo üzenete:
Ne is kérdezd, mindjárt leírom, de hosszú lesz!
Tegnap jöttem haza Horányból, megnézni a kereső családtagot, és reggel fél hétkor az utcán, a házunktól pár méterre egy, úgy nyolchetes kismacskát szagolgatott a szomszédnő, meg a sétáltatásra váró kutyája, a messze nem keverékféle, szóval jókora, fajtatiszta vörös nagyállat. Amolyan bernáthegyi féle, de nem az. Tudod, mennyire nem értek a pedigréé-hez! Megálltam a kapu előtt, motort leállítottam, és híresen macskaüldöző Havanesém, Balog Picurt ölrekaptam, Mondom, megmutatom neki a macsot, Egyben természettudományos megfigyelést is teszek, hogyan viselkedik egy kistermetű macskagyűlölő az utált faj gyerekegyedével. Balog Picur szokásos "ittamacsak " viselkedését hozta, neki akart ugrani a kis szerencsétlennek. Kellőképp visszafogtam, ami persze izgalmi állapotán nem változtatott, így kis idő múlva megfogtam a grabancát és hazavittem. A kismacs, érdekes fordulatként az összekuporodott, anyavesztett pozíciót feladva megindult utánunk. Be a kerítés lécei között, a ház ajtajában meg megállt. Nyitottam az ajtót, jött volna be. No, ez nem megy, mondtam, és gyors elhárító mozdulatok mellett beslisszoltam kutyástúl. A macs kinn maradt. Úgy tizenöt perc elteltével rám jött a kíváncsiság, vajon merre lehet most? Résre nyitottam az ajtót, látom változásból annyi, mint Gyurcsány kormánynál népszavazás után, szóval semmi. Mit tehettem? Találtam a hűtőben valami maradék tejfölt, kistányérra raktam és kiadtam a kisállatnak a bejáróba. Úgy egy bő fél óra múlva újra kinéztem. A kölyök, ismert egyiptomi pózban vigyázta a lépcsőfeljárót, tányérka üres. Gondoltam egyet, elkaptam a nyak alatt a bőrét, és mint Móra macskamamája

András üzenete:
egyszóval most már macsekod is van?
András üzenete:
ha meg megvan, akkor fényképezd már le a csajoknak. Imádnák....

csataloo üzenete:
csak kissé nagyobb változat. Behoztam a lakásba. Kutyát magamhoz szólítottam, mondom, vérontásnak semmi helye a szőnyegeken, és megkezdtem a két állat egymáshoz szoktatását. Balog Picur tanulékony állat, gyorsan vette a lapot, de blöffre képtelen pókeresként lerítt róla az összes belső tombolás. Aztán kitört, jött a „megugatlak, mit is keresel itt” roham. Egy jól sikerült pofon és egy hosszasabb lélekreható magyarázat után undorral hagyta békén. Sértődötten elvonult. Én átugrottam a szomszédba, mondom, ott van a tapasztalat, meg együtt él kutya-macska évtizedek óta és itt nem a két jóhumorú emberszomszédra gondoltam, hanem a puszta, szó szerinti tényre. Szomszédom, Jóska azonnal adott egy doboz kölyökmacska gyári moslékot, ellátott jótanáccsal bolhaügyileg, Szomszédasszonyom, meg hangosan tetszést nyilvánított. Röhögött.

András üzenete:
Mindenképpen kérünk képet a két állatról együtt!

csataloo üzenete:
Rajtam. Érthető. Na, mindegy, macs megetetve - befalt mindent. Érthető volt ez is, hisz látható lesoványodott kis testén, hogy a Földön macskaformában leélt eddigi életében sok jóhoz nem jutott (látom a képkérést, még írok, ne türelmetlenkedj!)

András üzenete:
ok

csataloo üzenete:
Az étkezés zöngéjeként megjelent a sértett kutyám és mutatta, érthetetlen, hogy itt más eszik, ő meg nem! Igaz nem sokkal előtte bezabált egy jó adag párizsit, de ez, mint tény láthatón nem érdekelte az ítéletalkotásban. Kaja megvolt, én ültem a géphez dolgozni, (várj, pillanat, rendet kell csinálnom. Megint egymásnak estek!)

András üzenete:
ok
András üzenete:
good story
András üzenete:
I will have to tell it to the girls

csataloo üzenete:
szóval, beülök a gép elé a nagyfotelba, kezdek pötyögni, megjelenik a macs. Egyetlen ugrással föl a karfára, Begömbölyödik a combhajlatomba és nekikezd egy kiadós alvásnak. Picur erre megbolondul. Először körberohangál, vagy ötször, aztán, minthogy a féltékenység rossz tanácsadó, sértetten eltűnik a kertbe. A másik, úgy három órát pihenget szakaszosan, Időnként felébred, olyankor felmászik az arcomig

András üzenete:
a kutya meg teleszarta a kertet vagy kiásta a kedvenc virágod, mi?

csataloo üzenete:
Végigreszeli az érdes nyelvével a karom. Picur hiánya kezdett feltűnő lenni, így hát kinéztem. Mint egy elhagyott szerető, úgy feküdt látható nagy bánatban valami fa alatt. Megsajnáltam, behoztam, megsimiztem, ahogy jár neki. Na, ezzel új fejezet nyílt a történetben. Innen kezdve bal combomon macska, jobb combomon kutya. Csendes, kulturált egymás-melletiség, mint én Irénnel. A kutya részéről látható csendes utálat, a macska továbbra is a „hozzámtartozást” mutogatta sűrű elalvásokkal, karnyalásokkal.
Dolog nem csak a gép előtt volt, tettem azt is. Bárhová mozdultam, a kismacs a sarkamban. Utána tisztes távot betartva jóviselkedésű’ kutyám. Este, már-már az elíziumi béke állapota honolt, mikor megjött Marci. Boldogan mesélem neki, hogy micsoda eredményt értem el, mire a gyerek csak legyint: „Ezt csak miattad teszi a kutya. Figyeld meg, az első pillanatban, ha félrenézel, neki fog ugrani!”
Próbaképp félrenéztem. Persze, a gyereknek lett igaza. Semmi nagyobb baj, egy erőteljes mímelt támadás az egyik oldalon, meg egy erőteljes karmos odavágás a másikról.
Visszanéztem rájuk, hogy a hadiállapot tűzszünet legyen, és lőn!

Fél 11 felé már elálmosodtam, Felhívtam Irént, elmeséltem neki a helyzetet. Betegre röhögte magát és titokzatosan jó jt kívánt.
Na, mondom, pont erre, mármint a jóéjre’ van szükségem nekem is, megyünk felfelé a hálószobába. Picur pillanatok alatt elfoglalta szokott helyét mellettem. Pár perc, és egy szép íves ugrással az ágyon termett az új szerzemény is. Picur felvette a támadóállást, de ismerve pofozkodásra való hajlamom, nem mozdult, Leste az apró szfinxet. Az, mosott unottan a pofáján kettőt-hármat, aztán mutatta, nem bajt keverni, csak aludni jött és elnyújtózkodott az ágyon. Picur, erre, védőn jogait és helyét, belemászott a nyakamba, mondván, ez a hely foglalt.
Mit mondjak, röhej volt az egész, úgy ahogy volt. Féltékeny kutya, pofátlanul helyfoglaló macskakölyök, én meg egy sárga selyemlepedőn képemben a kutya seggivel.

Nagy meleg volt, nehezen aludtam el, és az első, húszperces szakasz után ébredve, a légkondit bekapcsoltam. A zajt, meg a hideg levegőt mindkét állat nehezményezte. Eltűntek Marci szobája felé. Na, végre nyugtom lesz! - mondom, és húsz perc elteltével a zajforrás alól kivettem az áramot. Csend és nyugalom. Aludnék elfele.
Érzem, ugrás-landolás lábnál, megjött a macska. Először csak letanyázott lábtőnél, majd kihasználva, hogy kutya sehol, gondolt egyet, és nekilátott kisajátítani a fej körüli pol-pozíciós helyeket. A mellemre mászott, onnan célozta meg a képemet. Visszatettem a takaróra. A kézen-karon kacsázott végig, s a célállomás újra a fejem. Eridj már te bolhafészek!- mondom, s teszem vissza sokadszor távolabb, de eltökélt. Az elképzelésből semmit nem ereszt.
Elééééééééééég! Az álom elszállt, irány a nagyszoba, a gép.
Marci fiam épp szokásos éjjeli tornázásával van elfoglalva, és rajtam röhög. Netfüggésmentesen belépek. Látom, párom még dolgozik, mesélem a történtet, Az is röhög.
Na mondom ez ilyen nap. Fél kettőkor, bevédeni magam, úgy fekszem le, hogy a kutya, mint hófehér testőr a fejem körül forgolódik. Macsek sehol.
Tán az izgalom tette, tán a szalámis kenyérre bezabált két dió, kutyám gondolt egyet, és vastag sugárban kimondta a kígyó nevét. Minden ott bűzölög, ágyon, padlón, de semmi baj, mondom ez már egy új nap. Lehet kezdeni rendet csinálni! Húsz perc alatt azzal is kész vagyok, feltörlés, felmosás ágyneműcsere, szóval csupa igazi éjjeli munka.
Kutya szégyenében elvonul Marcihoz, én szellőztetek és feküdnék lefelé. Teszem. A fáradtság hamar elnyomott, és a digitális óra zöld számai nem ébresztettek, csak mutatták az időt. 2:33, amikor a kismacs újra rátelepült a pofámra. Elég már!I Itt a móka vége!, Macs elkapva, kirakva ajtó elé – lesz, ami lesz és vissza az ágyba.
4:42. Ébredek. Panasznyávogás ébreszt engem, kutyát. Marcit nem. Mit lehet tenni, irány a konyha megkezdem a reggelt. Macsek a sarkomban, a kutya utána. A béke csak látszat, a felszín alatt a rivalizálás minden jele.
Szarok rájuk. Megiszom a kávémat, ülök a gép elé. Mindkettő megjelenik.


Egy kis ugatásos, pofozkodásos reggeli bemutató után most egyik a bal combomon, másik a jobbon.

Szép napom lesz!

Balog Gábor
-csataloo-
2008.08.05.

KVÁZI-PUBLICISZTIKA, DE LEHET, ÖNVALLOMÁS

 

Magát amatőrnek aposztrofáló, messze nem amatőr barátom írását olvasom az irodalomról. Egy szeletéről. Az internetes oldalakon közösségekbe szerveződő, jószándékú emberekről, azok alkotásairól, viselkedés- és szerveződési kultúrájukról.
Az illető irodalmi előéletéről kevesebbet tudok, mint illene. Itt-ott, ahol lehet, utánanéztem. Irodalmi portálokon megjelent írásai egy részét, a szerencsés, időbeni együttes jelenlétnek köszönhetően, végigolvastam, rágtam. Nem könnyű ember. Tiszta. Nem fél kimondani a gondolatait, törekszik a szabatos megfogalmazásra, és, persze, tele játékkal, ötlettel. Gondolkodó és játékos ember (sic - írhattam volna latinul, ha már legalább ezt tudom). Homo……

Kezdő megjelentetőként, nevezetlen webes helyen volt afférom vele. Emlékszik rá, vagy elfelejtette? Oly mindegy! Sértett? Sértettem? Mit számít!
A lényeg mindig az út! Útból, jut mindenkinek. Sokaknak több is. Az utak jellemzője, hogy mint mi, emberek-emberekkel, az utak-utakkal találkoznak. Keresztezik egymást, futnak egymás mellett, végetérnek, vagy egybefolynak. Az úton mindig van visszaút, van zsákutca, van mafla körbe-körbe kerengő. Az utak sokfélék.

A jótollú, magát amatőrnek aposztrofáló, lehet, nem tudja: Egy úton jár velem. Lehet, ő a fő irány és én a leállósáv burkolt, vagy agyagból döngölt süppedő pár métere, lehet időnkét, helyenként szerepcsere. Neki és nekem is adottak kátyúink.
Ő amatőrnek vallja magát pedig nem az! Én messze nem! Ő profi. Vérprofi. Én messze nem! Elgondolkodtatott és leültem robotolni. Írnék valamit, egy kicsit vele rokon gondolkodásról, félsorsról, ahogy tudok.

Verset írok. Minden emberben ott a költő. Igaz. Úgy négyszáz fölötti száma, az itt-ott publikált kvázi lírámnak, förmedvényeinmek. Költő vagyok?
Igen!
Tudjátok, bátorság kell ahhoz, hogy kimondjam! Van alapképzettség, megvan az olvasottság, no, nem katedrák tizenkétcentis magasából osztott malaszt, csak önképzés, utánolvasás, lexikális tudás, befogadókészség az újra-szépre, izzadtság, munka – és mégis, mindez kevés lenne a bizonyossághoz. Mitől a kinyilatkoztatás?

Egyszerű. Ma, túllépve négy év kishitűségén, alakulva, magamat alakítva, találtam hangot, ami sajátom. Hiszem, hogy tiszta. Költő hangja? Én csak belül hallom vissza. Magamnak az!

Nagyok indítottak el akaratlan. Nekem nagyok. Apám, a matematikus-fizikus, aki imádta Áprily tiszta hangját. Ugyan mi várható egy szeretethiányos gyerektől, ha az nem, hogy megismerje, mi az, amit az apja szeret? Megismertem, megszerettem. Tizennyolcévesen egy apró kis sorsfordulóm előtt, vagonlapátolással szerzett pénzemen három kötetet vettem az akkor frissen nyomtatott, hatvannyolcban még nem „összesből”. Hármat.
Egyiket apámnak adtam, a másik landolt ma galambra hízott, egykor karcsú lánynál, a harmadik rongyraolvasottam kíséri éveim.
Túl az otthon szabatos, szép magyar beszédén, én Áprilytól tanultam meg tisztelni az egyértelmű, pátosztól mentes beszédet. A Vén csavargó…. ma is napi imám.

A másik nagy indíttató, egy szódásüveg szemüveggel megáldott vézna kis nyeszlet alak. Kényszerből magyartanár, akit egy katonatisztből gimnázium-igazgatóvá vedlett Ember mentett meg az ötvenhat utáni számonkérésektől. Istenem, kamaszként hogy utáltam ezt az embert! A pulpitusról végigvillantott szemmel az osztály lányain, szedett magának csokorba virágot a legszebbek közül, hisz „Rendező” volt az istenadta. Megutáltatta velem négy súlyos évre, József Attilát.
Ma hálás vagyok neki. A zsigerből eltett utálat, a folytonos, önerős útkeresés nem sillabuszokkal vezetett az útra. Magam törtem át forráshoz bozótot. Odaértem. Tanultam. Eltettem. Jobban lett enyém, mint szimpla rácsodálkozóké.

Ismertem egy kedves, szép, félcigány, megélhetési kurvát, évtizedekkel később. Se hangja, se ritmusérzéke semmi vershez. Táskájában, a mindig elfelejtett óvszer helyett, egy ma is kevéssé ismert óriás, Jatzkó Béla, amolyan tízforintos magyar kiadványnak megfelelő, kis, Kriterion kötete lapult. Elhallgatott ember, elhallgatott csoda-versei.

Beleöregedtem a saját életembe. Átéltem jót, rosszat is (az utóbbit a tehetségteleneknek sem kívánom), és találtam nekem egyverses óriást. A verse a második, napi imám. Erdély szülötte.
Ők indítottak.

Jutok saját szavakkal valahová? Valójában, nem foglalkoztat. Teszem a dolgom, mert hiszem, hogy van.

Talán, egyszer, ha meglesz a hangulat, ezt is folytatom.
Balog Gábor
- csataloo -
2009.03.16.

P.S. Versíráson akkor gondolkodtam el először, amikor anno az ÉS-ben „mai magyar tehetségek” írásaként publikáltan olvastam, (igyekszem pontosan idézni a meg nem jegyzett nevűt):
„Mióta egy reggel egy banya
belevilágított az arcomba
nem tudok igazán örülni
a korai hajnaloknak „

CSENDES ÉJ

Karácsony este van. Mint kvázi netfüggő, nézem a kedves oldalak hozadékát, a szépet, a kedveset, az elvarázsolót, örömöt, panaszt, hozzászólásokat. Engem is ringat az este, pedig egyedül vagyok. Már túl vagyunk a tört család üdvöskéjével közös régi rituálékon, már megvolt a vér szerinti ölelés, egymásramosolygás. A gyerek, fenét gyerek, hisz felnőtt már ez is, elment saját köreit igazgatni, rám a net maradt.

Hosszú napom volt. Későn, ötkor keltem és nyolcra rendben a száznegyven négyzetméter minden centije, állt a fa, csillogtak rajta a gömbök, nyugodt lélekkel mentem bevásárolni a maradék hiányzót. Kenyeret, üdítőt, mert az marad mindig utoljára, legritkábban iszom, és persze cigarettát kartonostul… 
Ahogy a nap ment az elmúlás felé, nekem megfőtt a holnaputáni kocsonyám, a kezem itt-ott megégetve válogattam, tettem tányérba, porciózva, az egyenként csábító színhúsokat, aztán kipakoltam mindent a teraszra, mondtam valami varázsigét, hogy macska ne lássa a hűlő életet és lepihentem.

Későn ébredtem. Majd két és fél óra mélyalvás után. A két mutató torza a számlapon rám pirított. Késésben vagy! Gatya, meg miegyéb, és egy órába sem telt, hogy frissen sült hal került asztalra hogy osszuk a soha nem beszélt-kibeszélt emlékeket.
Minden lecsengett rendben. Csendes éj.

Jöhet a drog. A net. Megnéztem magam - futok. Megnézetem fiókom. Tele levéllel. Közte három a Kedvesemtől. Rossz passzban lehet! Lebaszott háromszor úgy, hogy pöngős malac nem kapott ennyit nyakába. Valamit félreértett, és nem kérdezett. Teheti. Messze és más kötésben él, más az élete. Tán nyakába ült a karácsonyeste és a hiányait késsel próbálta rendezni bennem. Ezt is teheti. Ezért mondom ma is, hogy Kedvesem.
Lassan hideg fejjel olvastam a kirobbanások már-már alpári hangnemben megírt hangjait. Higgadt próbáltam maradni. Magyaráztam és nem magyaráztam a válaszírásban. Egyszer, kétszer, és a harmadik előtt félve megjegyeztem, félek attól, amit leírni akarok.

Az eszem győzött, a szívem dobog. A harmadik levélre brómot adtam, nyugtatót, mert annak volt ideje, mint a vetésnek. Mindent megválaszoltam. És mentem tovább, a szövevényes hálón magam és titeket keresni.

Meglepetés volt, hogy újra a Kedvesre találtam. Lehet nem illő. Karácsonyi üzenet, Tőle egy másik lapon.
Beidézem, mert semmi holnapom. Vele semmiképp, mert támad, pedig megtámadott nem volt sosem.

„Azt hiszed, kurvára okos vagy, pedig picit tévedsz!
A kurva okosak a szomszédban laknak!
Elmész a fenébe egyenes gerinc.”

Elmegyek. A Kedves, lehet, nem tudja, de magammal viszem. Benn. A sallangokat, ruhákat, ittmaradtakat meg összegyűjtöm, s ha arra járok, egy nejlonzacsiban felakasztom a kertkapujára. Ott hasznosak, ahol hordják.

Kívánok jó szomszédolást.

Balog Gábor
-csataloo-
2008.12.24.

PARÁZSPRÓBA

Próbatételekre szólítasz időnként, ha észreveszel. Olyankor rám ismersz, és benned a Mindentudóban is felmerül a kétség, jól tudod-e. Valóban az maradt-e a kisember, akinél gyerekként láttad magolni Bibliádat. Maradt-e benne hit, mindegy miben? Tudom, az sem foglakoztat érdeme fölött, hisz-e még Benned a maradék egóm. Talán ez érdekel legkevésbé, mert itt vagy leginkább kétely nélküli saját válaszodban.

Megnézel, megrágsz, végigsimítasz a gerincemen, van-e még tartás bennrekedten, hajlik- e, vagy az évek már megérlelték törésre. Belenézel a fejembe, mosolyogsz egyet az összevisszaságon, és elintézed egy ’ejnyefiammal’.. Hozzáteszed, lehetnék pedánsabb kicsit a válogatással, szortírozhatnám az emlékeim, mondjuk, tehetnék jó mellé jót az egyik polcra a másikra meg – hogy tartsuk az egyensúlyt – rossz mellé rosszat.
Megmosolyogtat a tudat, hogy a polcra rakható lomokban mind ott a részed, az indíttatás. Elkönyveled a földhözragadottságom és rovancsolod a szárnyalásaim. Teszed, zömmel, mosollyal, csak néha komorulsz el, amikor rájössz hibádra, Hibanélküli! Itt, meg ott, kicsit elszámoltad magad, többet reméltél tőlem a porból gyúrt agyagtól!

Súgok, Teremtőm! Csak akkor fordult elő, ha hiányzó bordám engedted magam keresni! Figyelmetlen voltál, megbocsáss az indításnál! A teremtés vágyát, képzetét meghagytad nagyranőve’, hát miért csodálkozol, ha annyi nőbe próbáltam plántálni mag mellé hitet? Fogd fel úgy, a téged dicsőítők táborát akartam növelni! Most nevess! Kérlek, nevess! Idétlen viccem ne sértésnek érezd! Tudom, kezedben leírt az új próbatétel koreográfiája. Kérlek, tépd apró darabra!

Ne adj! Ha elvenni akarsz, megvan hatalmad, de tudd, itt a szív dobog! Hatalmi szó se kell, hogy megadja a Téged megilletőt. Adom mindenem. Sem kérned, sem erővel elvenned nem kell!
Nagy Pókerarc! Figyelj!

Vigyél bár mindent, és vele engem is, de kérlek, ne játssz, ne adj megváltást, meg nekünk felfoghatatlan örök életet a Nőnek, kit visszaküldtél hozzám a szerelemmel, hogy próbatételed én kiálljam!
Ne vedd el Tőle azt, amit Te, nagy játékosként, a táblát képekben, összefüggésekben látva valahogy kihagytál!
A harminchetedik lépésben ne neki adj mattot miattam!
Adj nekem! S ha nem megy, szólj! Adj jelet!

Érted is, érte is – játék nélkül, adom!
Persze remire!

Balog Gábor
-csataloo-
2008.12.01.

HEGEDŰ

Igen. Eddig is ott voltál a gondolataimban. Rég befészkelted magad. Tudhattad, a fészek meleg, puha, óv, megőriz. Igen. Eddig is hordtalak magamban, hol tudatosan, felidézve egy-egy villanásnyi képet, hol tudat alatt, egy-egy másra villantott mosoly szegletén. A részemmé váltál rég. Tőlem távol élő, belőlem szakadt és hozzám tapadt résszé.
Egy gép ablakából a felhők alatti valóság voltál, maradtál. A Föld. Földanya.
Néztem, ahogy a vonatról leszállsz, első kocsi, első leszálló, sok száz közül. Tudtam, még nem látsz. Nagyon szerettelek. A virágot gondosan kiválogattam, talán ezért is dugtam hátam mögé. Jó, hogy azt mondtad, tudtad, kapsz virágot, mert a kéztartás, a hátratett kéz elárult. És jó, hogy örültél neki.
Pár órával több, mint egy nap. Most ennyi jutott. Érzed, mi minden fért bele? Tudod, hány üres szekrényt töltöttünk meg a múltjainkkal? Külön élt évek lettek közössé.
Csípőmön kétoldalt két szép kezeddel alszom ma el, és nem álmodom majd, csak érzem, ahogy óvatosan, csupán fél centiket mozdítva engem ki-be, szeretsz. Hangszer és a vonó. Csended zenél.
Hegedű.

Balog Gábor
-csataloo-
2008.12.01.

MATERIALIZMUS

Ahogy az évek mennek, a templomok áhítatában nevelt, hittanórákon vonalzóval körmöst begyűjtő, kamaszként materializmusra ébredő örök lázadó, a férfikort magyarázatokkal kereső, vallástörténetből másnak diplomát író, a napok robotjába időnként belefáradó elme elkezdi keresni az utat a nemlét felé.

Belefészkeli magát agyába a vitatott, tagadott gondolat: Van-e átváltozás? Fontossá válik a kérdés: Van –e lélek?

Megérinti újra hideg templomfalak kötelező áhítata, felcsengenek fülében a gyermekkor zsoltárai, egyházi hovatartozástól függetlenül. Lélekben újra fújtat orgonát a karzaton, és köpköd öregasszonyok kalapjába fentről, ráérő időben.

Meghasonlik. Nem szakadásig, csak kicsit. Tagad, és hisz is. Hisz feltételekkel. Hisz szerzett tudást félretéve, próbál máshonnan közelíteni a megválaszolhatatlanhoz. Beszélgetni kész a Létező-Nemlétezővel. Nem kér, nem fohászkodik, csak bizonyosságot akar. Tudást. Az egyetlent, ami kizárt.

Olyan, mint milliárdnyi társa. Mindegy ki a kutatás tárgya, a Névtelen Létező, akinek nevét nem ejtheted ki, az Atya, meg a hozzá tartozó kettő, Jézus a Lélekkel, Allah, Buddha, vagy Manitu. Minden úton kordon áll, a tudás, a tapasztalt lét tudása, szemben az akarattal. Csak a hit, a feltétlen hit nyithat kalasnyikovos útzárakat. Az meg nincs, vagy kevés van belőle.

Lélek, elindul kiskaput keresni. Tagad és elfogad természetfelettit. Óvatos. Gyanakvó. De utat keres. Felfigyel képzelt jelekre és gyárt hozzá magyarázatot. Félve már, de köp transzcendenciára és nagy-ijedten résre tárja lelkét egy új világra. Az sem szebb, mint a fogható. Tanul. Tanul jelekben, csillagjegyekben magyarázni önmagát, keresni ösvényt a sok lián közt. A machette-t a földre rakja, Nem vág, nem irt. Csak kezével hajtja félre az ágakat, hogy lábát tehesse igazságokhoz majdnem megtalált félutakra.

Balog Gábor
-csataloo-
2008.11.21.

UJJBEGYTÁNC

 

Cirógatni akarlak. Most ez van az ujjbegyeimben, ez ül a lelkemen. Egyszerű, lágy és óvatos érintéssel átadni, átereszteni mindent, ami kimaradt. Nem egyben, nem érzelemkupacként rádzúdítva, csak apró kis csomagokat lassan bontogatva, mint a karácsonyfa alatt a gyerek. Nem szaggatva a csomagolást, tépve a burkot. Csak óvatosan!

Cirógatni szeretnélek. Az ujjbegyeimben benne a sok mesém, a hiányok és a kincsek összes története, a huszonkét év társas része és az utolsó hat társas magányai. Érzések fellobbanása és elhalványulása, fények színeváltozása, a Hold monoton fogyása, dagadása. Az éjszakák selyme, az éjszakák tombolása, a lélek álmodásai. Képek, szaggatottak, diaként falra vetítve. Bőrödre rajzolt képei annak a máig megfejthetetlennek, aki vagyok, aki lettem. Képei a vad vágtába lassuló életnek, a mellettem felnövő gyereknek, az átutazó szerelmeimnek.

Ujjbeggyel vetítek képeket rólad is. Tegnapiakat, ahogy a poharat fogtad két kézzel, mint télen, állomás-restiben, a sok csomaggal a várakozók fogják a forralt-boros ibriket. Tegnapelőttieket, ahogy a derekam szorítottad satuba lábbal, mert olyan természetes, olyan ösztönös volt az újra egymásratalálás, és egy-egy őrzött blokkot a huszonkét évvel ezelőtti, utolsó találkozásról.

Cirógatni akarlak. A beszédes énem hallgat. Csak az ujjaim, az ujjbegyek mesélnek. Most bennük vannak a hegyek, és belőlük láthatod minden bejárt útjaim. Bennük üldögélnek fehérre meszelt házak utcáján a kiskocsma előtt a feketehajú férfiak az Akropolisszal szemben, a dombon. Belőlük érzed a kairói éjszaka teázójának nargiléfüstjét. Látod a kicsit édes, kék kavargást, beszívod a szagot, hallod a tetovált núbiai szépség lábának csusszanását a fényes, vörös márványlapon. Most az ujjaim visznek a hóba Moszkva utcáin, éjjel, nagy hidegben, most ők mutatják testeden Bombay szegénysége könnyének, merre keresse, a hozzámutat. Most az ujjbegyekben él a víz robaja és téged mutat mellettem az alagútban, a Niagara alatt. Arcodra csapódik a pára . Hogy nem voltál sem itt, sem ott velem? Ne hidd, higgy a kezemnek!

Hidd hogy tőlem fogant létezésem előtt megszült mindkét leányod, hidd hogy te szülted mindkét fiam. Lásd a bőröddel az ujjak alatt, a kettőnk egyszerű, s csak most megoldott rébuszát: Neked születtem és Te nekem.

Ha akarsz, dorombolhatsz egy kicsit. Mindenre jut idő!

Balog Gábor
-csataloo-
2008.11.19.

MEGTALÁLTAN

 

Ahogy azon az ajtón beléptem, tudtam, semmi nem változott. Megöleltél, és visszaöleltelek. Huszonkét év. Pont ennyi, és nélküled. Most, itt fekszel mellettem, meztelen. A kezed, a szép, eres kezed, a hosszú ujjakkal a hátam, a fenekem simogatja. A szád valami hangtalan, elmondhatatlanul bizalmas, személyes beszélgetésben van a számmal. Most nem markolsz, nem húzol magadba. Ráér. Keresed szememben huszonkét kiesett év villódzó maradékát. Látod.
Figyeled kezem, ahogy a melleden matat, korzózik, zugokat, hajlatokat jár be.
Nagyon szép maradtál. Nem változtál, Kedves!
Egyszer, nagyon rég, kurtán-furcsán eleresztettelek. Éltünk, és beleéltük, beleégettük magunk egy nekünk öregedő világba. Külön-külön.
Valami változott. Veled szeretném leélni a maradék életem.

Balog Gábor
-csataloo-
2008.11.18.

EMLÉKKOTYVALÉK - V.

Nézte a féligtelt üveget az asztalon. Látta is.
Fejében a gondolatok lassú útjukat járták. Semmi pezsgés, csak emlékezés. Kettő-hatvanhét, Kubanszkaja, kettő-hatvankilenc Moszkovszkaja, három-tizenkettő Stolichnaja. Fehér álom és valóságpótlék, mind tizenkét kopekes üvegbetéttel.


Megérkeztek lengyel barátaink! Polak-venger dva bratanki! Több szempont béli érintettségét a lengyel kolóniával a Szibériába gyártott szállított, és természetesen a diákok által csempészett kilencvenhat fokos tiszta szesz határozta meg. Olyan címkéje volt, mint a Wyborovának, ami ugye, csak közönséges, halandónak való negyvenfokos finomság. Jó gyerekek ezek a lengyelek. Itt a töpszli, kis Wojtech, aki grúz lánnyal múlatta a percegő időt a negyediken és rátörték az ajtót a lány testvérei. Wojtech – ki lehet számolni – négy emeletet röpült. Kilökték az ablakon. Túlélte, bádogtetőre esett a bejárat előtt. Jutalmul nem kellett elvennie a lányt. Megérte.
Szerencsés nemzet ez a lengyel. Viszonylag. Tömör etnikai tömb, tudják helyük a történelemben, szeretnek inni, barátkozni. Felégették Moszkvát is kétszer. Ivánnal kölcsönösen utálták egymást évszázadokon át. Most megjött a kis csapat és elő a kis alumíniumlavór, tízliteres, bele hat üveg tisztaszesz. Hogy ne legyen ihatatlanul erős, hígította a társaság, a barátságot éltetve, szobi málnasziruppal. Dögig tele volt vele a zöldséges zöldség helyett.
A tűzleánynak gyógyulást kívánok. Mielőbb!
A Holdleánynak békét kívánok. Egyszer!
A Csakbetért leánynak kitartást kívánok, nagy harc áll előtte!
Bözsémnek, magam kívánom álmaim helyett.
A Franciaszépnek kívánok mérleget, engem mérlegni!
A szerelmemnek csak nyitott szemeket kívánok. Szeretkezés közben, és után is! Nagyranyílt, tág, értő szemeket.
Sehol semmi összefüggés. Kavarognak a képek, mint a nagy merőkanál a szeszeslavórban. Kis poharakba töltik a múltat, mint megélt, elégetett jelent. A banda berúgott. Reggel egy olyan szörnyet talált az ágyában, hogy három hétre kijózanodott. Barátság egy (1) vezetéket jól megmosta szappannal, aztán keresett két egészen apró vietnámit, hogy udvarolják ki a görbe este főnyereményét a szobából. Ha lehet, a nyomokat is kuszálják össze kicsit. Adott magára, így, utólag. Viet-Nam hálás volt a tettért!

A másik szál a lengyelfeleség bolgár lány maradt. Ott, azon a görbe estén énekelt valami mélyen balkánit, szépet, barna hangján, bársonyban, feledhetetlenül. Bizánc volt a dalban, Várna, Hunyadi, egy ottmaradt magyar király, és a Sipka-szoros, a negyvennyolcat Paskieviccsel vérbe fojtó I. Miklós, a bolgár felszabadító emlékeivel. Négy méterre nőtt komló a fennsíkon, vagonban németajkúaknak kihordott paradicsom, és nyitott, kitárt, szerelmet igérő, puha, lágy, befogadó asszonyöl. Csipetnyi egymásratalálás, falatnyi kézfogás meg séta, tányérnyi petting, teltkamra szerelmeskedés és rakásnyi szar, nem kívánt küret után. Asszonyi öl. Öl? Esetleg éltet? Mondd, mi az élet Jovka?

Dagadt német leánykák hozták méteres levélben a fogamzásgátlót. Nekik, többnyire nem volt szükségük rá. Német kolónián belül sem. Maradtak szüzek, lettek üzletasszonyok. És álmodtak ők is a szerelemről. Szerdán, szombaton.

Egy idő után eltűnt a vodka. Helyette ásványvizek kerültek polcra és a parkokban apró, szépcímkés kölnisüvegek szaporodtak. Inni csak kell, ember! Sok lett a kölniillatú utas a villamoson.
A Tűzleánynak gyógyulást!
A Tűzleánynak gyógyulást!
A Holdleánynak békét, csak egyszer.
A szerelmemnek nyitott szemet, hogy lásson! Mindörökre…

A félig telt üveg az asztalon hallgatott.
Várta, hogy sorra kerüljön ő is, és emlék legyen.

Balog Gábor
-csataloo-
2008.11.12

EMLÉKKOTYVALÉK - IV.

Nézte a féligtelt üveget az asztalon. Látta is.
Fejében a gondolatok lassú útjukat járták. Semmi pezsgés, csak emlékezés. Kettő-hatvanhét, Kubanszkaja, kettő-hatvankilenc Moszkovszkaja, három-tizenkettő Stolichnaja. Fehér álom és valóságpótlék, mind tizenkét kopekes üvegbetéttel.


Ezek a kurva baglyok!
Moszkvában nincsenek baglyok. Azok bölcsek. Helyettük varjak, szürke is, vetési is, meg hollók, csókák nagy csapatban. Talán csókából van a legtöbb. Én is hagytam ott jó párat. Édes babám csókát. Amerre kellett.
Moszkva, kölniillat, erős szagok. Valamivel el kellett nyomni az izzadtság szagát, mert abból jutott, hisz melegvíz, hol ezért, hol azért nem volt, és a kollégiumban is be volt ütemezve, igaz cseppet sem logikusan a fürdésidő: Hétfő-szerda férfinap. A közös zuhanyzóban hatszáz emberre négy tusoló. Szerdán női-nap. Úgy százhúsznyi résre süt tört lámpafény.

A bajuszos grúz-cigány gyezsurnaja – de szép, fiatal szó Istenem!!!! Olyan nőimitátor Cerberust képzeljen a nyelvet nem ismerő – boltot csinált a fürdésből a női napon. Kukkoló a’la kóter - ötven kopekért. Igaz, a szép számú jelentkezőnek egymást kellett lökdösni a szellőzőablak tizennyolcszor tizennyolcas rácsa előtt, de volt, akinek megérte. Általában az erősebb kutya peepelt.

A benne élő, saját, vagány alteregója nem a pénzt sajnálta. Inkább a látvány korlátozott, rácsozott képeit. Vállára vette egy szerda-nőnapon a köpenyt, vastag törülközőt, és nyitásra, elsőként ment be locsolni magára a melegvizet. A lyányok, szállingóztak szépen. A víz csobogott – éltető víz. A Hal úszkál, a Hal lélegzik, a Hal él-hal a nőért, minden nőért, és minden ott a placcon, mint egy vizestrikó versenyen trikó nélkül. Alul meg a hentesüzletek orosz vágyálma mind: hús, szép, formás bőrőscombik, felsőcombik, mégfelsőbbcombik, püspökfalatok. Később, fél hat felé szépen, meztelen kisétált némi visítozás között. Köszönt az ismerősöknek, mosollyal, udvariasan, mert így tanulta, és köpenyt magára véve, komótosan kiballagott a kukkolókhoz. Látjátok feleim, mifelénk ezt így csinálják!

Egy hétre rá egy kedves ghánai srác próbálta retrózni. Megverték, mint a rosszulhúzó lovat.

Fogalom lett, örök lázadó, mindig virággal érkező Kuka. Beszélni nem tudott. Nem a nyelvtudás hiánya, abban sajátnak hitték. A későnérő, törtlekű, felnőtt-kamasz ült a szájára, tiltott le minden mondatot.

ANYA, ANYA, ANYA!!! Korán halt. Szerette. Úgy halt, hogy magával, róla, a továbbélésbe, képet pakolt. Pécs, Légszeszgyár utca. A kolleganőivel jött, munka után. Ő várta, kovácsolt vasajtó előtt. Anyja büszkén a kolleganőknek: Látjátok, ez itt a nagyfiam! Majd neki: Köszönj szépen (száznyolcvanötcentis, magadraébredő) Kisfiam!
Jószavát őrizte mindig.
Apja nem szerette. Vagy, ki tudja?
A szavakból élő, szavakat elhallgató, sosem hallotta apjától: Szeretlek fiam.
Hiányzott…Idegenben százszorosan hiányzott….

Kocsi az utcán a GUM előtt. Volvó. Előtte két Iván, egymást győzködi. Nézd ezek a mocskok, nem lelopták a mi Volgánk dizájnját? (a szó akkoriban nem létezett, de illik ide.)

Piac. Zöld minden. Grúzok zöldséggel, nemes füvekkel, üzbégek dinnyével, kóstold meg testvér, az áruhoz az alku élményét, a friss ízeket! Kóstold meg ingyen! De tudd, ha nem nálam veszel, kiköpök utánad! Kelet.

Örmény templom Jereván felett a hegyekben. Kereszténység háromszázkettőből. Hegyi patak, úgy kétszázméteres zuhanással a semmibe. Felette kiszáradt fa, rajta sokszáz rákötött zsebkendő. Szerelmesek egymást kereső kötése. Hol vagy most, jó Andó Andreám? Emlékszel? Hogy fájt, hogy nem szeretnek, és látod, az idő-Nagyúr mindent elrendezett! Jut még eszedbe az odakötött?



A félig telt üveg az asztalon hallgatott.
Várta, hogy sorra kerüljön ő is, és emlék legyen.

Balog Gábor
-csataloo-
2008.11.12.

EMLÉKKOTYVALÉK -III.

 

Nézte a féligtelt üveget az asztalon. Látta is.
Fejében a gondolatok lassú útjukat járták. Semmi pezsgés, csak emlékezés. Kettő-hatvanhét, Kubanszkaja, kettő-hatvankilenc Moszkovszkaja, három-tizenkettő Stolichnaja. Fehér álom és valóságpótlék, mind tizenkét kopekes üvegbetéttel.


Tűz volt a Rosszijában. Valami hülye kicsit beivott és tábortüzet rakott a szoba közepén. Halat sütögettek vodkázás mellett. A riasztó kicsit beindult, futott a nép, nyolc emeletet áztatott el a hülyeség. Tüzek voltak a részeg zeneszerző kottája módján egymás mellé, fölé alá, szabálytalanul lerakott faházak közötti nyitott átjárókban is. Ősz húrja zsong… moszkovíta módon, fanyar füsttel.
Magyar buli a Rosszijában! A negyedik emelet feletti kimászós részre a fél magyar kolónia kiköltözött nyolcvanötben, vagy háromszázan, és olyan táncos, zenés ivászatot adtak elő, hogy az oroszokról az irigységtől lerohadt a gatya. Amúgy is, de így meg pláne. Negyven éves a mi szocializmusunk! Kivonult rendőrség, de magyarverés nem volt. Elvégre egy negyvenéves születésnapozót nem illik megverni. Veri a sors…..

Menetrend szerint jött a hó. Minden évben október harmadikán. Fehér világ vöröséknél, csend, béke, az első hó öröme, kinyújtott tenyér egy hópihéért.

Raporton a dékán előtt. Ordító öltönyös ember. Skolko ty nasih gyevusek poportyil?* Röhögés belül az ordító öltönyösön. Meg csöpp mozi és számolgatás. Mennyit mondjak neki, ha ilyen kíváncsi?


Klasszikusok a tévészobában. Többen. Mi, a sorokban, és ők a képernyőn. Kötelező kedd-esti németirtás. A dékán, hé, a dékán! Hát nem továris Berlin volt a becsületes neve? Mosoly. Szervusz, vodka előttem! Iván kaszabol. Kalasnyikovval. Meghal, vagy túlél, de hős. A mi hősünk. Ahová beteszi a lábát…..
Magyar kolhozosdi. Együtt főztek vagy tízen, magyarosan. Petrezselymes krumpli. A hámozást megcsinálták a lányok, ő a vizet tette fel, meg sózta. Módjával. Épp nem volt szerelmes. A lobogó vízbe belevágta a krumplit és utána dobta a szépen felkockázott petrezselymet is. Mindent tanulni kell….Kolhozebéd, kritikák magyarosan.


Ijedtség. A csaló, széparcú lány ijedt rettenete, amikor lebukott. Csak a szerelem vitte a bűnbe. Csak az idő volt kevés, meg a társaság volt furfangos. Hamisított bizonyítvány. Ítélőszék. Magyarok ítélőszéke magyar felett. Mária-Magdolna, a csaló. Bűnbánó. Huszonegy szavazat, hogy akasszuk, meg egy loo-é aki azt mondta: NEM! Szocialista erkölcsről papoltak húszévesen. Hányni volt kedve. Egy életet derékbatörtek. A törött darabokat a széparcú hátára szegezték, és induláskor jól a seggére csaptak. Menj, nem vagy a tiszták közé való.
Egy hónap múlva derült ki. A legnagyobb farízeus ugyanúgy bizonyítványt hamisított. Kapott szigorú megrovást, utolsó figyelmeztetést, mert párttag volt a szentem huszonegy évesen. Jellem volt. Az is maradt…..

Szervusztok mai párttagok!!!!!

Húsvét éjszakája hatvankilencben egy pravoszláv templom táblás faablakai előtt. Százezer meggyújtott, gyorsanégő gyertya, sokszólamú férfikórusok feltámadást ígérőn, öregek és fiatalok egymáshoz szorulva. Felszálló tömjén, felszálló leheletek mínuszban, és az örömóda szlávosan, öt körül. HRISZTOSZ VOSZKRESZ! KRISZTUS FELTÁMADT!
Rendőr egy sem volt. Talán aludtak….Talán az egyistent imádták valahol titokban…..


A félig telt üveg az asztalon hallgatott.
Várta, hogy sorra kerüljön ő is, és emlék legyen.

Balog Gábor
-csataloo-
2008.11.11.

* - Hány lánykánkat rontottad meg?

EMLÉKKOTYVALÉK -II.

Nézte a féligtelt üveget az asztalon. Látta is.
Fejében a gondolatok lassú útjukat járták. Semmi pezsgés, csak emlékezés. Kettő-hatvanhét, Kubanszkaja, kettő-hatvankilenc Moszkovszkaja, három-tizenkettő Stolichnaja. Fehér álom és valóságpótlék, mind tizenkét kopekes üvegbetéttel.



Kurva hosszú sorok. Sorok itt, sorok ott. Mint a hangyák, csak a vonulásuk lassúbb. Széles sorokban vonuló rablóhad. Költöznek? Prédát találtak? Te miért állsz sorba testvér? Mit hoztak? Nem tudom, de veszünk! Veszünk kettőt, és majd elcseréljük. Így vett télisapkát-usankát tizennyolc rubelért, ami nagy pénz volt, mert az ösztöndíj hetvenese kétszerese volt a helybéliek havi harmincöt petákjának.

A lány krumplin élt, mert annak tíz kopek volt kilója. Napi két krumpli főzve, kétnaponként hozzá egy doboz margarin, hogy ízletesebb legyen. Az adag nem volt akkora, hogy elformátlanítsa a seggét. Szép volt. Betöltötte az estét, ha ráért.

Újra sor ma mit hoztak? Zoknit veszünk? Hurrá! Zoknit, NDK zoknikat adnak. Neked mekkora a lábad? Van pénzed? Vigyázz, egy nyolcvan a zokni párja, de a vásárlást meg kell ünnepelni szokás szerint! Háromtizenkettő a Stolichnaja! Veszünk zoknit????

Fehér nadrág, rózsaszín ing, bennük vagy száznegyven kiló hús. Fekszik. Na, hol? A járdaszigeten a villamosmegállóban. Az ötösre vár és horkol, elvégre ünnep van, a munkásosztály nagy ünnepe. Itt a május, hol a május? Gyere testvér, jön a villinger, hadd segítsek, gyere, elviszlek haza, merre laksz? Lakonikus, mélyről jövő válasz az aszfaltról: eridj anyádba! Egy elment, jött másik helyébe, az is próbálkozott. Hiába. Kis, zöldplatós autó is jött két rendőrruhással. Ők nem kérdeztek címet. Tanult mozdulattal fordítottak a húshegyen, egyik a nyakánál, másik a tökeinél fogta meg a textilt. Lóbáltak kicsit, aztán a torony repült a platóra. Koppant. Itt van május elseje!!!!!

Jovka, küret előtt, Jovka küret után,. Jovka nagy ívben kirúgva. Első lecke a kakukksors velejáróiból. Vigasztalódás hátulról. Vigasztalódás elölről, felülről, oldalról pártosan. Te miért szereted a Pártot? Sej, a mi lobogónkat fújjad lányka fújjad.

Ezek a faszok nem tanultak ábrázoló geometriát! Igaz deriválni azt tudnak rendesen. Mire is jó a kettő? Sorstársak vagyunk. Holnapra elfelejtjük. Te jó isten, holnap kell vizsgázni belőle. OK. Tán kitart holnaputánig a tudás. Géza tanul. Tanul, mint sosem. Lába fenn a falon, feje az ágyon, hogy a vér a fejébe menjen. Gyerekek Gézával már beszélni sem lehet. Megint bekómált a vizsgafostól!

Rajzik a kóter. Kedves kubai barátaink rohannak hívó szóra a sarki közéértbe. Nocsak, valami új? Dehogy, csak a szokásos. Szombat van nem? Megint leütöttek valami félnégert az egyenlőség jegyében, vodkavásárlás közben, s kitört a szokásos miniháború. Gyorsan futnak a kubaiak, de az orosz se lassú, elszelel. A policáj gyorsan jött, de elkésett.
A rendőr sípol egy-kettőt, aztán újra csendes a délután.
Magyar diák Jáva motort szerel a ház előtt. Végzős. Viszi haza. Testvére otthon röplapot gyárt lopott nyomdagépen, és készül az új világra……

Jönnek a lányok. A bejáratnál szigorú regisztráció. Neve, címe, anyja miért szülte, ha maga olyan ribanc hogy idejár a külföldiekhez? Kakukk- kakukk…..


A félig telt üveg az asztalon hallgatott.
Várta, hogy sorra kerüljön ő is, és emlék legyen.

Balog Gábor
-csataloo-
2008.11.07

EMLÉKKOTYVALÉK - I.

 

Nézte a féligtelt üveget az asztalon. Látta is.
Fejében a gondolatok lassú útjukat járták. Semmi pezsgés, csak emlékezés. Kettő-hatvanhét, Kubanszkaja, kettő-hatvankilenc Moszkovszkaja, három-tizenkettő Stolichnaja. Fehér álom és valóságpótlék, mind tizenkét kopekes üvegbetéttel.


68 késő nyara járt fejében. Árokpart, idétlen hosszú, petting semmi szexszel, és a fájó tojásai utána. Egy vastag, sokdioptriás szemüveg a széparcú lányon. Gyakorlatozó vadászgépek a harkovi égen és a tudat a mából: készültek Dubceket megszállni. Hej szlovani!

Lécből eszkábált dróttal összekötött kegytárgy – WC ülőke. Más nem volt. Keleti kultúra. Az is elveszett az úton a tornyos Moszkvába. Időbe telt, míg szarás közben újra újságot olvasott – guggolva.
Vonat. Jelszavak az állomások homlokzatán, leninfejek, szláva-szláva-szláva – éljen a Párt. Keresték az állomást a térképen, de Szlávát sehol nem találták. Apró összemosolygás tudatlanságokon. Anyókák a peronokon, gombát, uborkát kínálva. Csendes, nem tolakodó apró kis anyókák. Szomorúszeműek.
Ugrás.
Grúzia, agyagos hegyoldal, beásott, óriás, boros amforákkal. Az ásó koppanása az érett, testes bort lezáró deszkán, és a merőkanál emberfej kanala. Az estében fára elülő tyúkok. A köszöntők. Dallal fűszerezett grúz köszöntők.

Fáradt volt. Az emlékek tolultak.

Menza. Egységes, kiszámított, szovjet emberre szabott egyenkaja. Nyolc hónap mindig ugyanazon. Két fasírt, püré, káposzta. Egyrubel nulla nyolc. Káposzta? Tivadar rábízta egy Szilvesztere a friss nejét, Larisszát (milyen csodás a név – görög), vigyázza álmát, amíg ő mulat. Káposzta…..

Olga a padban. A barna. Olga az ágyban: a barna. Olga a szőke. Olga az ágyban: a szőke. És a harmadik, a tartalék Olga. Sosem keverte a neveket.
Irigység. Barátok, nem barátok irigykedése. Büszkeség. „Nekem ez is megy” büszkeség.
A vé-alakra izmosodott válla, a karcsú férfitest száznyolcvanöt centihez. Szilárdságtan –óra. Mit, és hogyan bír ki az ember ha lóg, elszakítva lóg hazától, nyelvtől, maradék baráttól, egy csöpp, kis, huszonemberes közösségben hithűmagyarként.

Klaus a minisztergyerek, aki hatodik éve volt másodikos. Nagy arc. Mosolyog, nyomja a sódert, iszik, mint szomjas teve, és az éjszakában időnkét kinyitja ajtaját. Ordenáré mód belefingik a folyosó sötétjébe. Nyerít, csukja ajtót….
Génya, a matekzseni, aki nem cserélt alsóruhát. Két hónapig hordta éjjel és nappal, és fürdeni se járt. A kedves tanácsra adott válasza: Koszos ember is lehet érték, több mint az, aki napjában háromszor mosakszik! Értetlensége és a rádöbbenés, hogy akár igaza is lehet!

Jovka miniszterleánya. Szerelem. Séta hóban, séta kihalt éjjeli utcák csendjében. Hóba írt szerelembetűk, rajzolt szerelemszívek. Mell a kézben. Az öl mélysége és a hangok. A szeretkezés hangjai. Az első elkapart gyerek. Vékony sírás hangja.

Levelek Pécsre egy lánynak. Válogatott borítékok. Színesek. Az akkori arca. Rá negyven évre olvasásra visszakapta mind. Nagy köteg volt. És őszinte szavak.
Május. Szálló topolyapihék, mint a hóesés. Májusban ment el a hó is. Mindössze két hét és zöld, és szép, és befogadó lett a hideg világ.


A félig telt üveg az asztalon hallgatott.
Várta, hogy sorra kerüljön ő is, és emlék legyen.

balog gábor
-csataloo-
2008.11.07