Soha nem panaszkodtam nézettségre-olvasottságra. Feltettem egy-egy írást itt-ott, és úgy esett, ahogy puffant. Elfogadtam, hogy gondolataim változó intenzitással találnak utat az olvasókhoz, velem párhuzamban, vagy szöges ellentétben gondolkodókhoz. Így volt a jó.
Olvastak? Igen.
Miért? Ki tudja?
Talán sikerül időnként elmondani, közvetíteni a bennem, mint másban is élő szépség utáni vágyat, és félve, kimondva, talán a szépséget is.
Írok erről, arról. Mindegy, prózára, vagy versre sikerül a többnyire ujjból kijött, ritkán megszenvedett. Törekedtem arra, hogy ne fővonalként legyek benne én. Éljen inkább a helyzet, a gondolat. Alakjaim sokszor gyúrom több valós alakból, keverem, mint festő a palettán a színt a történetek szálait, alkotok szóban képet, sosem látottat, vagy százszormegéltet, s ha kész, újra elolvasom. Magamnak.
Vitázok vesszőkkel, írásjelekkel, kötőjelekkel, ékezetekkel, és ha kész a dallam, és disszonanciája már nem bántja fülem – elengedem. Menjen. Legyen mindenkié.
A napokban, mint minden áldott napon, verset írtam. Jónak talán nem, de szépnek hittem a második visszaolvasás után. Zenéje bennem élt, történet része kötött saját életemből, s a hozzágyúrt álomvilág se tűnt fantazmagóriának. Kerestem címet hozzá, odaillőt.
Nem találtam, csak a bennem élő nevet.
Féltem a címtől. Mondtam, jól kibeszélve jómagammal: Félrevezet, becsap! Ha engem nem is, pár bennfentes, velemizzadót, betűben, sorsban, jóra-hitben velem gondolkodót, s leginkább, talán a lélekben írásaimhoz közelállót.
Dilemma volt, dráma nem. Döntöttem. Ilyen közel kúthoz ritkán kerültem. Csak egyszer, gyermekkoromban. Akkor beleestem és órákig ordítottam, hogy húzzanak ki.
Itt volt a kút. Kávája széles. A gém, rajta rossz vödörrel. Az ellensúly, semmi megnőtt magamhoz. Lenyomtam a rudat a vízig. Belemerítettem. Mint keresztlécét veszített kereszten, úgy másztam, magam a mélybe, merültem hűvös vizébe a múltnak.
A versnek címet adtam. Lett tudástárak szerint férfi-, portugál vidéken női név: Mirian.
Vitázok vesszőkkel, írásjelekkel, kötőjelekkel, ékezetekkel, és ha kész a dallam, és disszonanciája már nem bántja fülem – elengedem. Menjen. Legyen mindenkié.
A napokban, mint minden áldott napon, verset írtam. Jónak talán nem, de szépnek hittem a második visszaolvasás után. Zenéje bennem élt, történet része kötött saját életemből, s a hozzágyúrt álomvilág se tűnt fantazmagóriának. Kerestem címet hozzá, odaillőt.
Nem találtam, csak a bennem élő nevet.
Féltem a címtől. Mondtam, jól kibeszélve jómagammal: Félrevezet, becsap! Ha engem nem is, pár bennfentes, velemizzadót, betűben, sorsban, jóra-hitben velem gondolkodót, s leginkább, talán a lélekben írásaimhoz közelállót.
Dilemma volt, dráma nem. Döntöttem. Ilyen közel kúthoz ritkán kerültem. Csak egyszer, gyermekkoromban. Akkor beleestem és órákig ordítottam, hogy húzzanak ki.
Itt volt a kút. Kávája széles. A gém, rajta rossz vödörrel. Az ellensúly, semmi megnőtt magamhoz. Lenyomtam a rudat a vízig. Belemerítettem. Mint keresztlécét veszített kereszten, úgy másztam, magam a mélybe, merültem hűvös vizébe a múltnak.
A versnek címet adtam. Lett tudástárak szerint férfi-, portugál vidéken női név: Mirian.
A vers jó. Futott. Hozzám egy kedves, jóindulattól messze nem mentes kérés jutott el. Változtassam, mert nick a név, és szabályzat tiltja nicknevek címként használatát.
Egyetértettem. Így lett Mirian című versem csak VERS. Virít! Később, mert egyszerű a lelkem, eszembe jutott, pár nick és cím is.
Egyetértettem. Így lett Mirian című versem csak VERS. Virít! Később, mert egyszerű a lelkem, eszembe jutott, pár nick és cím is.
Anna, akiről tudjuk, örök. Flóra, aki rég nem vet cigánykereket, Nóra, aki doktor Ranke-val vív küzdelmeket, Fanni, akit elhagyni versben is nehéz, a józan ész, Lilla, Jozafát, Eszter, Kamilla, meg habnak a tortán, ahogy fehér vitorlán száll a messzeségbe Ludmilla Taraskova, a szocreál megénekelt félkurva asszonya.
A versem címe, beleegyezetten adott lapon VERS-re változott. A címváltozás kiölni nem tudott belőlem semmi átéltet, szépet, hamis, és nem létező jövőt éneklő dallamot.
Ennyit akartam mondani mára.
Balog Gábor
-csataloo-
2009.05.27.
A versem címe, beleegyezetten adott lapon VERS-re változott. A címváltozás kiölni nem tudott belőlem semmi átéltet, szépet, hamis, és nem létező jövőt éneklő dallamot.
Ennyit akartam mondani mára.
Balog Gábor
-csataloo-
2009.05.27.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése