Az 1988 június 27.-i Erdélyért, s a diktátor Ceausescu falurombolása elleni tüntetés óta nem vettem részt tüntetésen.
Előtte sem tüntettem. Sem Patrice Lumumbáért, sem Ben Bella mellett. Nem tüntettem Salvador Allende mellett és Pinochet ellen sem. Nem láthatott senki követségek előtt zászlót lengetni a vietnami bombázások, a szudáni és a többi afrikai népirtás, a neutron bomba, a dél-afrikai faji megkülönböztetés ellen, s Palesztina szabad státusáért sem.
Kenyérért sem tüntettem.
Apolitikus lennék? Nem az vagyok! Behatárolható, szűk köreimben az emberséget, a tisztességet, a toleranciát hirdettem-tanítottam, fiaim arra igyekeztem nevelni, sikerrel.
Tegnap, 2011. október harmadikán tüntettem Gyurcsány Ferenc, Magyarország volt – nem legsikeresebb – miniszterelnöke, a briliáns szónok, a szimpatikus ember meghurcolása, nyilvánvaló koncepciózus perbefogása ellen, két-háromezred magammal a Zichy Jenő utcában. Ott voltam, mert nem maradhattam hitem szerint távol.
A tömeg várta az Ember érkezését, az emberét, aki ötszázezer mosolygó arcú, vörösbe öltözött szimpatizánsnak tartott nagygyűlést egykor a Hősök terén, és több milliónyi szavazójának nyert választást kettőezer hatban. Várta azt, aki a Magyar Szocialista Párt emblematikus arca volt, s az (talán az egyetlen hiteles az ismertek közül) még ma is. Hitelessége furcsamód, nem a pártjához, inkább személyiségéhez, egyéniségéhez, habitusához, igazmondásához kötött. Nem Isten, nem tévedhetetlen, s tudja is ezt magáról. Hatalmat, hatalomvesztést megjárt Ember, aki ma is, töretlenül tesz egy jobb, élhetőbb álomért, a belső békéjében fejlődő, magára találó Magyarországért. Teszi ezt vitában a jóért mai pártjában is.
A várakozók színes, szimpátia-nyilvánító tömegében az érkezés előtt húsz-huszonöt perccel kisebb, fekete öltönyös csoportban feltűntek a parlamenti szocialista frakció tagjai. Kiss Péter, úgy hét-nyolcfős sleppel, tőle távolabb Lendvai Ildikó, elegáns kiskosztümében Hiller közelben, külön, s végül a pártvezér, a reklámvigyorú Mesterházy, szinte slepp nélkül. A jól láthatóan elkülönülő három góc között tétova, hova-álljak arccal állt, keresgette helyét a nagy öreg, Kovács László.
Megjött a miniszterelnök. A tömeg hangosan ünnepelte, emelte a transzparenseket. TAPSOLT!
Hosszan, ütemesen.
Csak a feketeruhások közül nem tapsolt egy sem.
Láttam.
Mint Horváth Csabát, a minap Gyurcsány-kizárást követelő budapesti frakcióvezetőt, az akció-helyszíntől kissé távolabb, kicsivel kettő után, a Callas (régi Tokaji borozó) teraszán egy kávé mögül valami nőnek mosolyogni.
Balog Gábor
-csataloo-
2011.10.04.
Előtte sem tüntettem. Sem Patrice Lumumbáért, sem Ben Bella mellett. Nem tüntettem Salvador Allende mellett és Pinochet ellen sem. Nem láthatott senki követségek előtt zászlót lengetni a vietnami bombázások, a szudáni és a többi afrikai népirtás, a neutron bomba, a dél-afrikai faji megkülönböztetés ellen, s Palesztina szabad státusáért sem.
Kenyérért sem tüntettem.
Apolitikus lennék? Nem az vagyok! Behatárolható, szűk köreimben az emberséget, a tisztességet, a toleranciát hirdettem-tanítottam, fiaim arra igyekeztem nevelni, sikerrel.
Tegnap, 2011. október harmadikán tüntettem Gyurcsány Ferenc, Magyarország volt – nem legsikeresebb – miniszterelnöke, a briliáns szónok, a szimpatikus ember meghurcolása, nyilvánvaló koncepciózus perbefogása ellen, két-háromezred magammal a Zichy Jenő utcában. Ott voltam, mert nem maradhattam hitem szerint távol.
A tömeg várta az Ember érkezését, az emberét, aki ötszázezer mosolygó arcú, vörösbe öltözött szimpatizánsnak tartott nagygyűlést egykor a Hősök terén, és több milliónyi szavazójának nyert választást kettőezer hatban. Várta azt, aki a Magyar Szocialista Párt emblematikus arca volt, s az (talán az egyetlen hiteles az ismertek közül) még ma is. Hitelessége furcsamód, nem a pártjához, inkább személyiségéhez, egyéniségéhez, habitusához, igazmondásához kötött. Nem Isten, nem tévedhetetlen, s tudja is ezt magáról. Hatalmat, hatalomvesztést megjárt Ember, aki ma is, töretlenül tesz egy jobb, élhetőbb álomért, a belső békéjében fejlődő, magára találó Magyarországért. Teszi ezt vitában a jóért mai pártjában is.
A várakozók színes, szimpátia-nyilvánító tömegében az érkezés előtt húsz-huszonöt perccel kisebb, fekete öltönyös csoportban feltűntek a parlamenti szocialista frakció tagjai. Kiss Péter, úgy hét-nyolcfős sleppel, tőle távolabb Lendvai Ildikó, elegáns kiskosztümében Hiller közelben, külön, s végül a pártvezér, a reklámvigyorú Mesterházy, szinte slepp nélkül. A jól láthatóan elkülönülő három góc között tétova, hova-álljak arccal állt, keresgette helyét a nagy öreg, Kovács László.
Megjött a miniszterelnök. A tömeg hangosan ünnepelte, emelte a transzparenseket. TAPSOLT!
Hosszan, ütemesen.
Csak a feketeruhások közül nem tapsolt egy sem.
Láttam.
Mint Horváth Csabát, a minap Gyurcsány-kizárást követelő budapesti frakcióvezetőt, az akció-helyszíntől kissé távolabb, kicsivel kettő után, a Callas (régi Tokaji borozó) teraszán egy kávé mögül valami nőnek mosolyogni.
Balog Gábor
-csataloo-
2011.10.04.
