Nézte a féligtelt üveget az asztalon. Látta is.
Fejében a gondolatok lassú útjukat járták. Semmi pezsgés, csak emlékezés. Kettő-hatvanhét, Kubanszkaja, kettő-hatvankilenc Moszkovszkaja, három-tizenkettő Stolichnaja. Fehér álom és valóságpótlék, mind tizenkét kopekes üvegbetéttel.
68 késő nyara járt fejében. Árokpart, idétlen hosszú, petting semmi szexszel, és a fájó tojásai utána. Egy vastag, sokdioptriás szemüveg a széparcú lányon. Gyakorlatozó vadászgépek a harkovi égen és a tudat a mából: készültek Dubceket megszállni. Hej szlovani!
Lécből eszkábált dróttal összekötött kegytárgy – WC ülőke. Más nem volt. Keleti kultúra. Az is elveszett az úton a tornyos Moszkvába. Időbe telt, míg szarás közben újra újságot olvasott – guggolva.
Vonat. Jelszavak az állomások homlokzatán, leninfejek, szláva-szláva-szláva – éljen a Párt. Keresték az állomást a térképen, de Szlávát sehol nem találták. Apró összemosolygás tudatlanságokon. Anyókák a peronokon, gombát, uborkát kínálva. Csendes, nem tolakodó apró kis anyókák. Szomorúszeműek.
Ugrás.
Grúzia, agyagos hegyoldal, beásott, óriás, boros amforákkal. Az ásó koppanása az érett, testes bort lezáró deszkán, és a merőkanál emberfej kanala. Az estében fára elülő tyúkok. A köszöntők. Dallal fűszerezett grúz köszöntők.
Fáradt volt. Az emlékek tolultak.
Menza. Egységes, kiszámított, szovjet emberre szabott egyenkaja. Nyolc hónap mindig ugyanazon. Két fasírt, püré, káposzta. Egyrubel nulla nyolc. Káposzta? Tivadar rábízta egy Szilvesztere a friss nejét, Larisszát (milyen csodás a név – görög), vigyázza álmát, amíg ő mulat. Káposzta…..
Olga a padban. A barna. Olga az ágyban: a barna. Olga a szőke. Olga az ágyban: a szőke. És a harmadik, a tartalék Olga. Sosem keverte a neveket.
Irigység. Barátok, nem barátok irigykedése. Büszkeség. „Nekem ez is megy” büszkeség.
A vé-alakra izmosodott válla, a karcsú férfitest száznyolcvanöt centihez. Szilárdságtan –óra. Mit, és hogyan bír ki az ember ha lóg, elszakítva lóg hazától, nyelvtől, maradék baráttól, egy csöpp, kis, huszonemberes közösségben hithűmagyarként.
Klaus a minisztergyerek, aki hatodik éve volt másodikos. Nagy arc. Mosolyog, nyomja a sódert, iszik, mint szomjas teve, és az éjszakában időnkét kinyitja ajtaját. Ordenáré mód belefingik a folyosó sötétjébe. Nyerít, csukja ajtót….
Génya, a matekzseni, aki nem cserélt alsóruhát. Két hónapig hordta éjjel és nappal, és fürdeni se járt. A kedves tanácsra adott válasza: Koszos ember is lehet érték, több mint az, aki napjában háromszor mosakszik! Értetlensége és a rádöbbenés, hogy akár igaza is lehet!
Jovka miniszterleánya. Szerelem. Séta hóban, séta kihalt éjjeli utcák csendjében. Hóba írt szerelembetűk, rajzolt szerelemszívek. Mell a kézben. Az öl mélysége és a hangok. A szeretkezés hangjai. Az első elkapart gyerek. Vékony sírás hangja.
Levelek Pécsre egy lánynak. Válogatott borítékok. Színesek. Az akkori arca. Rá negyven évre olvasásra visszakapta mind. Nagy köteg volt. És őszinte szavak.
Május. Szálló topolyapihék, mint a hóesés. Májusban ment el a hó is. Mindössze két hét és zöld, és szép, és befogadó lett a hideg világ.
A félig telt üveg az asztalon hallgatott.
Várta, hogy sorra kerüljön ő is, és emlék legyen.
balog gábor
-csataloo-
2008.11.07
Fejében a gondolatok lassú útjukat járták. Semmi pezsgés, csak emlékezés. Kettő-hatvanhét, Kubanszkaja, kettő-hatvankilenc Moszkovszkaja, három-tizenkettő Stolichnaja. Fehér álom és valóságpótlék, mind tizenkét kopekes üvegbetéttel.
68 késő nyara járt fejében. Árokpart, idétlen hosszú, petting semmi szexszel, és a fájó tojásai utána. Egy vastag, sokdioptriás szemüveg a széparcú lányon. Gyakorlatozó vadászgépek a harkovi égen és a tudat a mából: készültek Dubceket megszállni. Hej szlovani!
Lécből eszkábált dróttal összekötött kegytárgy – WC ülőke. Más nem volt. Keleti kultúra. Az is elveszett az úton a tornyos Moszkvába. Időbe telt, míg szarás közben újra újságot olvasott – guggolva.
Vonat. Jelszavak az állomások homlokzatán, leninfejek, szláva-szláva-szláva – éljen a Párt. Keresték az állomást a térképen, de Szlávát sehol nem találták. Apró összemosolygás tudatlanságokon. Anyókák a peronokon, gombát, uborkát kínálva. Csendes, nem tolakodó apró kis anyókák. Szomorúszeműek.
Ugrás.
Grúzia, agyagos hegyoldal, beásott, óriás, boros amforákkal. Az ásó koppanása az érett, testes bort lezáró deszkán, és a merőkanál emberfej kanala. Az estében fára elülő tyúkok. A köszöntők. Dallal fűszerezett grúz köszöntők.
Fáradt volt. Az emlékek tolultak.
Menza. Egységes, kiszámított, szovjet emberre szabott egyenkaja. Nyolc hónap mindig ugyanazon. Két fasírt, püré, káposzta. Egyrubel nulla nyolc. Káposzta? Tivadar rábízta egy Szilvesztere a friss nejét, Larisszát (milyen csodás a név – görög), vigyázza álmát, amíg ő mulat. Káposzta…..
Olga a padban. A barna. Olga az ágyban: a barna. Olga a szőke. Olga az ágyban: a szőke. És a harmadik, a tartalék Olga. Sosem keverte a neveket.
Irigység. Barátok, nem barátok irigykedése. Büszkeség. „Nekem ez is megy” büszkeség.
A vé-alakra izmosodott válla, a karcsú férfitest száznyolcvanöt centihez. Szilárdságtan –óra. Mit, és hogyan bír ki az ember ha lóg, elszakítva lóg hazától, nyelvtől, maradék baráttól, egy csöpp, kis, huszonemberes közösségben hithűmagyarként.
Klaus a minisztergyerek, aki hatodik éve volt másodikos. Nagy arc. Mosolyog, nyomja a sódert, iszik, mint szomjas teve, és az éjszakában időnkét kinyitja ajtaját. Ordenáré mód belefingik a folyosó sötétjébe. Nyerít, csukja ajtót….
Génya, a matekzseni, aki nem cserélt alsóruhát. Két hónapig hordta éjjel és nappal, és fürdeni se járt. A kedves tanácsra adott válasza: Koszos ember is lehet érték, több mint az, aki napjában háromszor mosakszik! Értetlensége és a rádöbbenés, hogy akár igaza is lehet!
Jovka miniszterleánya. Szerelem. Séta hóban, séta kihalt éjjeli utcák csendjében. Hóba írt szerelembetűk, rajzolt szerelemszívek. Mell a kézben. Az öl mélysége és a hangok. A szeretkezés hangjai. Az első elkapart gyerek. Vékony sírás hangja.
Levelek Pécsre egy lánynak. Válogatott borítékok. Színesek. Az akkori arca. Rá negyven évre olvasásra visszakapta mind. Nagy köteg volt. És őszinte szavak.
Május. Szálló topolyapihék, mint a hóesés. Májusban ment el a hó is. Mindössze két hét és zöld, és szép, és befogadó lett a hideg világ.
A félig telt üveg az asztalon hallgatott.
Várta, hogy sorra kerüljön ő is, és emlék legyen.
balog gábor
-csataloo-
2008.11.07
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése