EGY KIZÁRÁS MARGÓJÁRA

FURCSA ÉRZÉSEKKEL VETTEM ÉSZRE, HOGY KIZÁRTAK (ALKOTÁSAIM TÖRLÉSE NÉLKÜL) EGY OLYAN OLDALRÓL, AHOL LEHETETT TISZTÁN BESZÉLNI.
Több mint egy hete keresem okát, indokát, végigolvastam előzményeit. Eszem akad. Mozaikokat is tudok összerakni. Nagyanyám, az anyai, hibás ebben is, nem én. Ha nála voltunk, unokák, a játszótér helyett maradt a hokedli, meg a kirakósdi. Mai olvasónak puzzle. Itt a tehén hol a tehén, rakd ki fiam, de fel ne kelj, míg kész nem leszel!

Odáig eljutottam, hogy Meghasonlások irodalmi síkokon című írásom volt a támadás-alap. Nem a Virtusról szólt, aki olvasta, tudja másról. Minden ehhez kapcsolódó neten megjelent írást-bejegyzést, mint író, technika-használó, tudatos használóként mentettem, ahogy illik.
Párom, a védtelent, aki költő, támadták vállalt-hitt stigmája szerint a szürkék. Farkasok indulóban, utána sleppes fehérek, akiben, versben annyi a fantázia, mint bennem szarás előtt a szilvamag. (Copyright Balog Gábor).
Nudli, hatvanas „jó” napi olvasottságú lapon hétszázharmincnyolcnál fejezte be, aztán törölték, versestől, pedig újra feltetten, ma is arat a vers.

Csak a hozzáállást nehezményeztem. Csak a zsigerből megélt, szavakba írt, egyetlen ész-versérv nélkül megírt böffenéseket. Tehetségtelen, kiélt, és kiélést soha el nem érő fűzfaverselők böffenéseit.
Kaptam, amit kaptam. Hideget-meleget. Ideig elfogadtam. Időnként éles választ is adtam egy-egy senki böffenő, nyomot légben sem hagyó szellentésére.
Kaptam, amit.
„Zsidózom.” Vérvád!
Aljas undorító a vád, de hangzása sok helyen visszaverődő.

Visszanéztem a lapon eltöltött ténykedésem összes bejegyzését. A technika, a „zsidó” szót, hat helyen adta ki. Öt esetben kurvaanyjába küldtem a lap bérelt hangulatkeltőit, a valóban zsidózókat,  vállalva mindent, mi felvállalható. A hatodikban elmagyaráztam, hogy az, mármint az ego hitt, megélt vagy vélt zsidósága, ebben, az én országomban nem stigma, főleg nem bűn. Állampolgári jog. Tisztelendő.

A törlés-kizárás háttér-összefüggéseit is ismerem. PÉNZ-PÉNZ-PÉNZ- pénzek összefonódása. Vigyorgok rajtatok, Duna-Virtus-AMF- toronyrészvényesek.
Szerkesztett lapjaitokon a dudva, a fogyasztásra használhatatlan vadtorma, a giccs, a KIÚTTALANSÁG, A GÜGYE FAKANÁL-KÖLTÉSZET burjánzik!
Nektek így jó. Tenni nem tesztek ellene.

Aki ismer, ismer.
Mellébeszélni nem szokásom.
Kiemelnék pár javasoltat, kiket a vers kategóriában (Piszkos Fred lennék? Kizárva!) szeretném, ha olvasnátok, okulásra!!!
Mityka
Hargitai Kuli Tamás
Tarpay Tamás (nick)
Leleszi Balázs Károly
Janáky Marianna a többször kizárással fenyegetett csudanő, mert nőként ír női gondolatokról
Kondor Tamás, a sorshurcolt ego
persec, a GÓJOZÓ Müllédermari,
Pethes Mari,
Sárhelyi Erika, akinek kisujjában is több van a szépből, mint laptulajdonosoknak hét élet alatt összekapálható
S ha mindez zöngés, olvassátok Marcsdorkát, Fekete Erzsébetet, Adorján György Aladárt okulásra.

Mit mondjak még?
Hogy jobb sorsra érdemes Lucskai Vince nick, a haikuival csak romboló?
Hogy névtelen senki (tudom nevét) Zéna nick, alias laracroft, meg a többi, hozzá hasonló, hetvenhat éves kedves nagyi, valami Némethné, vagy Tóthné, úgy bennlakó irodalminak hitt portálokon, hogy kettes sem kapott volna a középiskolában firkálmányaira? Szóljak pár szót zsefizsanetektről is?

Nézem a Héttorony készülő antológiát. Antológia. De nagy szó! Olvasom szerzők nevét, az elfogadásra javasolt művek számszerűségét. Egy röhej. Fecskepannák, serfőzőattilák négy publikációra javasolt verssel ott, ahol Kelebi-Kiss, vagy Mityka, csak egy-egy alkotással fér be.
Nevetségesek vagytok, ti Virtus, Héttorony, Kék-Duna, nomeg a sereghajtó senki, az Amatőr Művészek Fóruma.


Balog Gábor
-csataloo-
2010.10.27.

P.S.
Köszönöm az utolsó itt megjelent versem (Keltető) hozzászólói között azok bátorságát, akik csak akkor mertek beírni, mikor tudták, nincs, ki visszaszóljon! Az oldal és a moderátorok, a kizárók hozzáállására, emberségére is mérce vagytok! Gratulálok!

MEGHASONLÁSOK IRODALMINAK MONDOTT SÍKOKON

(Fuzárium)
Nézem a párom kínlódását.

Verselő. Kiéli versben álmait és kiéli bennük a valóságot is. Kicsit más, mint én, a földhözragadt vagyok. Képei képek, nem fotók. Magánecsettel festett szó-útmutatók és szórébuszok. Tud, valami olyant, amit én, és megkockáztatom, sok velem hasonló szinten író, soha meg nem tapasztal.

Harmincegy éves lesz februárban. Valami elképesztően szegény családból indult. Mint sokan, a szegénység hátán is felverekedte magát a nem fizetős, tudás alapján mért diplomáig.
Nehéz útja volt. Pénzben mindenképp, s akadt mellette más is, a jog. Két vizsgának hatszor ugrott neki, míg végre értve, magolt és értelmezett tudást jeggyel lezárva átengedte a Cerberus.
Dolgozott. Pénzt csiholt a továbblépéshez, ha hagyták. Negyvennyolc kilóval harminckilós, szakszervezetszabály-ellenes motyókat cipelt, billogzott csekkeket, számolt és elszámolt pénzt.
Humán beállítottságú. Az EMBERT szereti. Lát furcsának tűnő módon, ír, szabályokat félrevetve, csak örömből, bánatból, koppanó gondolatból.

Vele élek. A testét, a legkisebb porcikáig ismerem. Az alap-beállítottságból is süt felém, szűkebb környeztem felé a jóság. Szeretik. Megmosolyogják, ha valós allergiás tüneteit, azok gyógyítás-módjait részletezi, pedig hozzáolvasott-adott tudás van mögötte. Boldogan cserél receptet vele a kocsmáros-asszony, mindketten tudják, értékén adják-veszik a mindentudást.

Úgy két éve, mint a túlérett báb, feltörte burkát. Keresett, s természetesen talált megjelenéshez helyet. Írásai mellé képet is rakott fel kismagáról. Valóst. Vonzotta, mint a légyfogó, a vershez értőt, s a versben megcsömörlött kiégett véneket. Ismerem történetét, nyoma adott, rögzített. Kiállt furcsa egzisztenciák mellett, félrevezették tévhitek, hallgatott, mindegy, dicsérték, vagy kritizálták. A közeg, amiben megjelent, lett idővel visszahúzó.

Szárnyát próbálgató kicsin’ke, kék, boglárka-lepke, predesztináltan, mások által beleszürkülni volt ítéltetett a környezetbe. Magukat művészeknek gondoló, magát Művészek lapjának hirdető szóposvány-szófosás, szó-rengetegben.

(Nehéz, itt, róla írnom. A korral elviselt visszautasítások és a belső hit tette igazzá, hihetővé felismerését: ÉN, XY, KÖLTŐ VAGYOK!
Magam, bár írok, s ismerek nálam jobbakat (vigyázat, számszerűsíthető!) nem merem megtenni ezt az egyszerű, szimpla kis kinyilatkoztatást. Hagyom az olvasóra. Ő? Támadottságában meri kimondani, azt, amit nem merek.

Van egy irodalmi lap. Valami vasúti vonzattal, hogy ne reklámozzam nevét. Aki ott felkerül, az viselheti a szerkesztő által megadományozott kitételt: IRÓ, KÖLTŐ, FOTOMŰVÉSZ, esetleg ZENÉSZ. A lap nem fél nevén nevezni azt, amit a jelenlévő alkotók hisznek magukról. Még egyet sem láttam a megjelentek közül tiltakozni. (Hozzáteszem, a mustra kemény!)

A napokban páromat, anyaoldaláról, egy magánlevele kapcsán kirúgták. Tették úgy, hogy az oldal szabályzatában alapkövetelményként, magyar joggal egyezőn tiltott, magánlevél tartalmának engedély nélküli nyilvánosságra hozatala, tartalom függetlenül. A szerencsétlen, nevében irodalmi lapot jegyző, de irodalomhoz békasegg-alulról is csak távolról integethető tulajdonos, megpróbált jogászkodni, és nyilvános válaszban arra hivatkozott: A kitiltás oka, hogy párom, magánlevélben valaki senkit, sokat és régóta publikáló senkit, szólás- és véleménynyilvánítási jogában kívánta korlátozni.
Nem így volt. Minősítette az oldalt, és minősítette magánlevélben az okoskodót.

A fát megrázzák, a madárka megy tovább.
Bőgőzve élt meg két napot, míg mondtam, próbáld meg ott! Befogadó, és hasonszőrűekkel teli az oldal, lesz ellenlábasod, lesz, aki észrevesz.
Bejelentkezett, hitét jelölve. „X.Y költő.”

Elképzelhetetlen, mennyi gáncsot, rosszindulatot kapott. És olvasottságot.
Szememben normálisak sem a verset nézték. Kerestek nem létező kákán csomót.

A páromnak adtam, pár tanácsot.
Magam kárán szerzett kvázi bölcsességeket. Tanítottam, szarj vastagon arra, ha Zseffy Zsanettnek nem tetszel, Ki az? Ki ő??
Fehér (Weissz) Miki az őszülő kirúgott tornyos, meg a sleppje, legyen értékmérő, saját, sokszor megtépett egódat értékelő, vagy önmagad?
Hidd, költő vagy, kedvesem, mert az vagy! És ne csak azokat vedd észre, akik ezt nem hiszik!

Itt üzenek Böröczki Mihály, Mityka, vérbeli költő barátomnak is! Mi más generáció voltunk-vagyunk!
Csókoltatom az elbújt Kelebi Kisst, mert maradandót alkot, a Hangot, aki a Facebookra vagy háromszor hívott, s nem válaszoltam, pedig a Hang pazar, Janáky Mariannát, mert írni tud, Marcsdorkát dettó Tubiflexet, mert jók, nagyon, Molnár Pétert, a megalkuvó prózaanektota-király sumákot, Müllédermarit, a lélekembert, Bárkát, a fel lassan növőt, Uccot a játékos-komoly elmét, a vagyonából áldozót, Mártit, a kocka-bingót, a kiálló- megcsömörlőt, az Oroszlánt, megvezethetetlent, a sértődött egót, Nyusszot, a nevét kölcsönzőt, de tehetségét tisztán adót, Leleszit, a hittudós utódját, Barátomat, a sokszor tévedőt, kékleányt és Magdás Emőkét, utánozhatatlan Gáborjaim, jó Szőke Lajosom és a kisebbségi sorsban többségi szép, egyszem-Manót. Emeraudot is.

Minden megvetésem
mint eddig is volt, (igaz, manapság csöndesebben)
a maguk holnapra virágba szökkenőnek képzelő,
tavalytól, első tétova sortól penésztől aszott magoknak.
A zöldellő sarjat támadó középszernek.
FUZÁRIUMNAK.


Balog Gábor
-csataloo-
2010.10.12.

NYÍLT LEVÉL EGY TEHETSÉGNEK

 

Ígértem neked egy privátot. Profánt.
Megkapod, mert egyrészt, az ígéreteim betartom, másrészt, viszont, talán magyaráz valamit a költészetről, rólam, sőt, talán rólad is.

A nyolcvanas évek második felében megannyi, még rendszerváltozásban nem gondolkodó messze nem mélymagyar, no meg a hozzánk tartozó slepp vörösben, Moszkvába utaztunk kereskedelmi tárgyalásra. Hogy egyértelmű, hiteles, nevesíthető legyen a történet, az akkori szovjet piacra tiszttel, tisztességgel dolgozó debreceni gyár, a Mezőgép delegációja tárgyalt, elsősorban árakról, nem mennyiségről, hisz a mennyiséget kvótában osztották főleg pofára.

Pofában (nem csak termelési színvonalban) a gyár jól állt. Vezérigazgatója unokaöccse volt az akkori szakszervezetes tótumfaktum, Gáspár Sándor, belőlünk kinőtt elvtársunknak. Mint illusztris, s nem túl hülye elvtársat, természetesen megkülönböztetett figyelem várta a fogadó-szállásadó magyar oldalon, a Kereskedelmi Kirendeltség szállodájában, ami az akkori Moszkvában egyfajta magyar sziget volt.
Csak megjegyzem, Fédered Adolf, a nagy tudású, talpig ember vezényelte le építtetését. A hozzátartozó, cseppet sem luxus, szálló résznek is, s ez az az épület, aminek áron aluli eladása miatt (remélem), néhány ember majd tapogathat téglát valami rosszul felszerelt magyar börtön tévés-küblimentes celláiban.

Vissza Gáspárunkra, aki elvtárs, aki futtatott, mint a kurvák, csak a háttér nem vonzó puncós, inkább húskinövés, rokoni alapon. Mondtam, túl hülye nem volt. Termelési-értékesítési csapatát úgy építette, hogy amennyiben személyes potentát jellegét nyíltan nem támadta az alkalmazott, de esze volt, értékes, értékesíthető ötlettel jelentkezett, vett részt napi munkában, akkor megélhetést, jó megélhetést adott a gárda, a tény, hogy eladható a termék, nomeg a hátszél, említett elvtársunktól.
Így került a képbe, oly zseniális mérnök-kereskedő, vezérhelyettesi rangban, (persze párttag), mint Veress József, a kisnövésű csoda, a mosolyalbum, a tudástár. Így kerültek be nem nevesítve kiváló gépész-tervezők, cívis, s talán kicsit hajdú hagyományokkal. Lázadók, megalkuvók.

A delegáció nagy létszámú volt.
Köztük én, az akkori törvényes rend szerint, a külkereskedő, utált, engem szeretett, hasznos megjelenítőjeként.
Napi, kimerítő gazdasági harc után a kis csapatnak –úgy húsz alatt, helyi sleppet is számítva – a sziget, az Unicum, cseh sör-paradicsom, kirendeltségi szálloda adott lehetőséget feszültségek oldására, a hatodik emeleten. Beszélgetések, nyíltan, tisztán. Sosem voltam túl naiv. Nem hiszem, hogy lehallgatás-mentesen.

Az első adalék, neked, költő-palánta, vagy már költősuháng, hogy Gáspár elvtársunk apró összetűzésbe keveredett berúgás előtt az adminisztrációval. Magyarral, feltételezhetően beépítettel. Ordítva rohangált emeleteken fel-le, hogy otthonról hozott, kóser-csécsi szalonnáját ellopták! Tette ezt a portás – állította.
Időbe, tudtom szerint (csak hallomás) egy feljelentésbe, halomnyi papírmunkába telt, míg a portás tisztára mosta magát. A szalonna megvolt. Ott, a hűtőben, ahová elvtársunk gonddal betette. Rossz helyen kereste. Rossz szobában. Ennyi.

A második adalék-altétel a költészeté. Kicsit tiéd-neked.

A sok, mélymagyarnak akkor messze nem mondható, mint mondtam, feszültség-oldóként bevett sok Staroprament, Pilsner Urquellt, Unicumot. Úgy húsz-harminc közötti létszám, kis, kétágyas szobában. Ma is csodálom, hogy fértünk el annyian.

A szesz sok mindent kihoz. Távol Hazától, más kultúrában, tán többet, mint szürke hétköznapokon. A lassan szellemi zokni, röhögő, poénkodó társaságban valaki felállt.
Szavalt. Vers-részletet. Petőfit.
Jött rá Vajda, jött pár hibásan idézett sor Aranyból, becsusszant Kosztolányi, természetesen minden lélek-kaput szélesre tárva Ady, és sorok, hosszú sorok a nagyoktól. József Attila, Áprily, Csokonai, sőt, meglepetésként Jatzkó, a Béla! (Ajánlom Neked!) Félig megőrzött érettségi tételek, félig, hibásan tudott idézetek, mintha pásztortűz ég-től „Így irtok ti”-ig.…. Nagyritkán a sorban a Hej Jancsika, Jancsika, miért nem nőttél nagyobbra. Dalban is.

Hangulata lett az estnek. Záróra volt magánban.
Zárórakor az asztalbontó a főnök. Talán rendje időknek ez. Ki tudja?

Gáspár elvtársunk felállt.
Ő is ismer verseket!
Apró, semmit érő, kis magántörténelmem osztom meg veled, mert jó értelemben túlteng benned a tehetség.

A plebs figyelt, a párt-tehetség, szintjén, kinyilatkoztatott.

„Verset én is tudok!”
„Pina, fasz együtt basz
abból lesz a kiskopasz!”

Idéztem.
Kort.
Mentalitást.
Dobjon rám követ, kinek tisztje, hite.

Te meg, ne baszkurálj. Ne akard javítani hibáim. Azokkal vagyok az, ami.

Unicum.

Balog Gábor
-csataloo-
2010.10.02.

(a Virtusról)

Sokat gondolkodtam, szóvá tegyem-e?
Megéri –e időt, gondolatot pazarolni emberbőrbe bújtatott hülyére, s végül döntöttem. Megteszem!

Mint minden alkotónak, nekem is rosszul esik, ha rosszul dolgozom. Nem kényelmes, simogató érzés, ha nem megy át azon a láthatatlan, közös nyelv, közös neveltetés, közös gondolkodás alkotta falon, amit valami nem általános, inkább csak rám, a közösségben élő egyén saját gondolataira jellemző formában, szavakkal kívánok közvetíteni-elmondani.

Minden ilyen esetben jön a kötelező önvizsgálat. Az alkotás vizsgálata, a gondolatok szőttesének vizsgálata és a lehetséges értési fokok, az áttételek közvetlenségének elemzése.
Itt-ott feleslegesnek mutatja magát egy-egy névelő, máshol kényszeresnek jelentkezik a rag, a gondolattörések is kivicsorítják foguk fehérjét, szóval, visszaüt helyből, ha hibáztam.
Olyankor apró, sziszifuszi munka a javítás, mert ugye, kész művet ritkán dob el az alkotó, inkább nekiveselkedik, hogy faragjon rajta, formából jobbat.

Gondolkodtam a portál ajánlásain is.
Ne írj, ne tégy dehonesztáló bejegyzést név szerint, ne sérts egójában lehetőleg senkit. Bejelentkezéskor elfogadtam, s bár alaptörvényként ma is igyekszem elfogadni, talán léteznek mentesítő-felmentő kivételek.

Azt hiszem, mai netes irodalmi körökben, s talán, bizonyíthatóan a virtualitáson túl is, egyfajta költészet-közeli körben ismertséget szereztem magamnak. Nem botrányok okán, csupán az írott szóval. Egyszer így, egyszer úgy sikerül, de úgy tűnik, van kialakult olvasótáborom, vannak eseti betérő és visszatérő olvasóm, s az írásaim inkább vonzanak, mint elriasztók.

Egy Kovács Áron néven – nick, vagy valós név, tulajdonképpen mindegy – itt is publikáló idióta, olvasta egyik versemet, a Drótostótok-at.
Ime az eredeti vers:

DRÓTOSTÓTOK

Nézlek, szemben velem,
nézlek és figyelem,
ahogy figyelsz,
titkolni igyekszel,
érezhető,
a szem megáll arcomon
és mint vaku
villan benne mély bogár,
ritka pillanatra,
mikor elaltatott,
hogy csak mesélek
és hol fel, hol le
viszem a hangsúlyt,
adva dallamot beszédnek,
mert kell, hogy altassalak,
hogy figyelhess óvatlanul
s én közben lássalak.

Én úgy teszek,
hogy csak mesélek,
te úgy, hogy hallgatod,
közben csalunk,
én a kérdést várom,
te a válaszom,
beszélve hallgatunk,
együtt, külön-külön.
Falaink mögül,
egyszerre dugunk ki
a takarásból,
és egyszerre rántunk vissza
kíváncsi fejet,
kéz felé mozduló kezet
zsebrevágunk’,
vagy markolunk
kéz helyett poharat,
pöckölünk parazsat
cigarettavégről.

Te azon tűnődsz,
mily mély a seb,
mit adtál,
és tapintanád a heget,
én a felvidék vándorát látom,
ahogy szorgos kezével
egymáshoz illeszti
sok darabját
törött edénynek,
és dróttal hálózná
újra eggyé.
Használhatóvá,
de konyha díszévé
várhatón soha.

Bgj.2007.07.17.

Szellemi színvonalára jellemzően, a verset nem értette, csak következtetést vont le belőle, tót-szlovák vagyok, s ebben a vélt nemzeti hovatartozást definiáló minőségben, semmit nem értve, folyamatosan pocskondiáz. Teszi, mert teheti.

Zavar? Igen!

Zavar? Tulajdonképpen nem.
Azt hiszem, nem igazán értem.

Honnan egy emberben akkora lelki torzulás, hogy ismeretlenül háborúzik, okádja gyűlöletét?
Honnan ennyi emészthetetlen sár emberbőrben?
Beidézem a hosszas kivárás utáni letiltás után kapott magánlevelét, felfedve levéltitkot, szándékosan:

Feladó: Kovács Áron
Tárgy: beijedtél kis szaros
Dátum: 2010-09-15 18:47:57

"Húgyivó létedre - vén kecske - miközben nyalogatod a sót, az elbaszott életed siratva rám mutogatsz, nyeszlett drótostót ivadék, seggembe is keresgélsz . Kis tetű, ki nem szar le? Húzzál a szlovák haverjaidhoz, ott aztán dadoghatsz tótul mert amit itt csinálsz téged járat le."Ez lenne a virtus?
Kovács is? Áron is?

Igen ez  a virtus. Tudomásul veszem és elfogadom.
Mégis, ha megengeditek, mint vadhajtást – szóváteszem.

Balog Gábor
-csataloo-
2010.09.16.

MAGYAR VALÓSÁG

Látod Slomo? Mögöttünk, itt a templom.
Háza titoknevű atyának
Oda, őt imádni, s beszélgetni járnak,
a kis üzletet meghagyják nekünk, kufárnak,
míg ők benn döntik el,
mi, milyen haszonnal járhat....


A fej csak zsugorodik nyakamon,
azt várom, mikor kezd nőni a csőröm,
s ha kinő, dalokat tudok majd rajta fütyülni,
vagy a vadludakhoz szóló,
 földhözragasztott gágogás lesz belőle.
Egy jóakaróm receptet hozott,
kínálta: Egyetlen tányérnyi étel!
Ciános galuska, hirtelen befalva,

s gondja nincs ravatalra se
mondta Borghia származék.

MAGYAR VALÓSÁG
(gondolat-ébresztő)

Közgazdaságilag elemezhető, magyar valóságokról írok. Támadható leszek kicsiben és nagyban. Előjöhetnek általam ismert elméletek, más nemzettestekben fogant, kipróbált, bevált nézetek. Jöhetnek földbe döngölő vélemények. Ódiumukat magamra vállalom.

Fájdalom, a rendszerváltoztatáskor a vagyonosodás felé rossz utak nyíltak. Az első tizenkét évben felhalmozott vagyon támogatással, csalással, tudatos, központilag tervezett árdrágítással, felhalmozott közvagyon-osztogatással, félresikerült, nevében-kárpótlással formálódott zömében torzra, kurzusok jellemrajza szerint.
Most kérek elnézést a kivételektől, zwackoktól, rubikoktól, nagy-huszonhárom palacsintás andrisoktól, tehetséges karosszéria –lakatusoktól, akik nem az össznépi „itt a piros, hol a piros” játékot játszották.
Az átalakuláson, az új társadalom gazdasági megformálásán már a kerekasztal tárgyalásokon nagy béka ült. Nem is egy, minimum kettő.
Az örökség békája az államadósság, és a hozzá tartozó nemzetközi szervezetek, a külhoni, s, a később külfelé privatizált bankok, illetve a magát sárba ásó, aszályos években magát átmentő humán-varangyok, nevesíthetőn.
Tegyünk az egészre!
Felejtsük el, hogy vált egy diktatórikus, de diktatúrájában, nagy százalékban jogállam, a tisztességtelenség, gátlástalanság, könyök-tervezés és végrehajtás államává. Ne merengjünk pártpénzeken, ne akadjunk fel elsíbolt pénzeken. A fő cél ne is a megoldhatatlan és bizonyítottan eredménytelen igazságszolgáltatás legyen!
Keressünk inkább közteher-vállaló megoldást!

Vegyük a mai, a válsággal terhelt képletet.
A munkaképes majd négy és félmillióból egy tized ma segélyen él. Félmillió ember! Másik, szívesen elhallgatott félmillió munkaképes korú segélyt se kap. Lop, feketézik, próbál megélni úgy, ahogy tud. Kikapcsolt villannyal, gázzal, vízzel, rásózott mobil telefonnal, hitellel a zsebben, ingó, vagy viharok nélkül is messze szállt fedéllel kopaszodó, vagy kétségbeesésében kopaszra nyírt feje felett.

Híznak a bankok. Híznak biztosítók, őrző-védők, akik, ugye, hasznot, eladható terméket nem termelnek sehol.
A bank haszna elsősorban tulajdonosi kör, s másodsorban alkalmazottak között szigorú szabály szerint osztható haszon. A bankok, ma, Magyarországon, zömmel külföldi tulajdonban vannak. A kevés kivételről meg jobb nem beszélni. Itt marad a banki tevékenységből származó bankhaszon? Államkasszába kerül akár értékelhető töredéke is? Milyen százalékban megy kimentés, milyenben hozamot hozó befektetés? Lehet-e egyszerű kődobálással megítélni a mai magyar banki tevékenységet, ami, ugye nem mai és nem is magyar találmány? Összefonódásaival, szervezettségeivel, mai formájában és itt, rákos növekedést generáló vírus, jogállamisági háttérrel doppingoltan.
Biztosítók? Röhej. Az őrző-védő, meg csak legalizálja a munka nélküli hasznot, saját, izomból terepjáróval személyes hasznot termelő fél-alvilágot.

Jövedelem-viszonyok.
Kocsi ló elszállt, szabad világ jegyében. A teltzsebű, szomorkán együtt érez, de zsebrevágja’ milliós havi béreit semmiért, a semmi teljesítményt sablonoknak, szükségtelen minősítéseknek, továbbképzéseknek megfeleleltető, értéket létre nem hozó puszta létért, beválasztottságért.
A kinnrekedt havi huszon-, harmincezer forintokból próbál megélni.

Ha nagy a baj, az pár kiváltságost kivéve, érint mindannyiunkat.

Mikor jut már valami értelmesebbnek eszébe vészhelyzet – vis major- helyzetet hirdetni, megértetni, elfogadtatni, s megvalósítani okos megfontolással?

Mitől ne lehetne kilencven százalékos adókulccsal terhelni minden jövedelmet, vagyonosodást, akár családi körre is kiterjesztve, bizonyos ésszerű, mondjuk havi egymillió fölött azzal, hogy a befolyt pénzt a magyar gazdálkodó, a paraszt, a kihaló magyar szakmunkás utódja képzése, a kivándorlásra készülő orvos, a felső korláttal behatárolható nyugdíj megfizetésére fordítsuk? Miért ne lehetne egy ilyen intézkedés szabott időkorláttal, mondjuk öt évre bevezetni, megvalósítani? Miért ne lehetne tiltani a jövedelmet nem, de többletjuttatást nyújtó luxus jutalmakat, külföldi utazásokat, gépkocsi-juttatásokat (és sorolhatnám tovább!) , alkalmazottnak és tulajdonosnak egyaránt, amiket a munkáltató/tulajdonos úgyis költségként leír?
Medence otthon a kertben, mert kell, hisz mellette tárgyalok külföldi partnereimmel, ergo leírható?
Az érintettek amúgy sem esnének el ezektől, hisz az adómentes jövedelem-korlát összegébe ez mind belefér! ÁFÁ-val, mint ahogy Józsi, a hajléktalan kapja a boltban a kenyeret!

Csak szándék, akarat, bátorság hiányzik!

Volt egyszer, ma már lassan feledhető időben egy Szolidaritás nevű szervezet. Nálunk megvalósíthatatlan?

Hölgyeim, Uraim, most jöhet az össztűz, az átok, a leidiótázás, meg a közgazdasági mellékhatások feltételezett negatív hatásainak felsorolása.
Én köszönöm, hogy legalább elmondattam!

Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában, hiszek Magyarország feltámadásában!

Balog Gábor
-csataloo-
2010.08.27.

AZ ÚJSÁGÍRÓ, AHOGYAN ÉN LÁTOM

 

Azt írod, kedves Ismeretlen, az újságíró:„Az „újságíró” nem foglalkozás, hanem lelki habitus kérdése. Jó esetben.”

http://noi.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=95262
Olvastam okfejtésedet. Sokban könnyű, sokban lehetetlen azonosulnom vele. A végkövetkeztetéssel viszont, sehogy sem értek egyet.
Nem kötözködésként, csupán azért, mert másképp fogalmazódik meg bennem a fogalom, a fogalom mögötti ember és az emberre kirótt, a fogalomhoz tartozó feladat.
Nehéz lesz, s megpróbálom - magam szemétdombjáról, kiskakas-, definiálni, mit is takar nekem a szó, a fogalom.
Az újságíró, az írás képességével átlagosnál valamivel magasabb szinten megáldott ember. Olyan ember, akiben többféle késztetés meghatározó.
Meghatározó a közlési vágy: Ezt láttam-hallottam alapon.
Meghatározó a megjelenési vágy: Ugyan már, emberek figyeljetek rám. Ezt láttam, hallottam.
Aktív, közéleti szerepvállalásra nyitott, sőt azt igénylő személyiség.

Az alap-késztetésen túl, megélhetési kényszer hajtotta ember. Tolla van és forgatni tudja. Tanul szervezetten, vagy öntevékenyen képzi magát és a tolla alól kikerült írások
• hírértéke,
• megfogalmazása
• megjelenési helye
• valamint számos egyéb, itt nem részletezendő faktor
szerint ellenszolgáltatást, fizetést, honoráriumot vár munkája után kimondva, vagy kimondatlanul.

Újságíró, a saját szerkesztésű lapot fenntartó-üzemeltető, a csak saját írásokat a szélre ültető ismeretlen. Újságíró, a naponta médiában egóját fényező-fényeztető befutott. Újságíró bárki, aki tényt, vagy abszurdot, saját, vagy elvárt kényszer alapján hasznosítható, vagy mosolyra késztető blődli-hírré fogalmaz.

Az újságíró, mint ember sokszínű. Van elképzelése látott világról, tudni véli benne saját helyét. Indíttatása, képzettsége, beállítottsága szerint próbál láttatni zömmel belső értékrendjéből kiindulóan objektíven ténynek vélt, látott hallott, megismert eseményeket. Következtetések nélkül tájékoztat egyfajta személyes, személyiség jeleket hordozó, de rátelepülés igény nélkül, ragozatlanul továbbított hírekről-eseményekről.

Az újságíró, az ismertség-elismertség függvényében önállóságából egyre többet vesztő ember. Minél magasabbra jut, annál sebezhetőbb. A magasba jutás ténye erősíti a benne meglévő egocentrikus világlátást, hajlamos lesz a kinyilatkoztatásokra, a csak az én világom a jó világ szemlélet-torzulás rabja is lehet. Lehet áldozata megélhetési kényszerének. Beállhat sorba eszmék mögé önként és kényszerből, ha megfizetik. Először vonakodva, később a más se jobb szemléletet vallva, végül akár hittel is. Maradhat mentes is a fenti torzulástól.

Az újságíró?
Sokrétű ember. Tematika szerint szakértő, vagy félképzett. Lusta és munkamániás. Törekvő és meghúzódó. Barát. Zseni törpében. Kőművese az építkezésnek, amit együttélésnek hívunk.

Balog Gábor
-csataloo-
2010.08.07.

KÉRETLEN ELEMZÉS

Kéretlen elemzés

csataloo - 2010.08.04 19:42

KÉRETLEN ELEMZÉS
(ELEMZÉS???)

Olvastam egy „alkotást” egy jónevű lapon. Nyilvános lap, bárkinek hozzáférhető olvasói szinten, s a mai netvilágban innen eredendőn tartalma kimásolható, különösebb retorziók nélkül beidézhető (természetesen a forrás megjelölésével).

Olvastam valamit egy magát irodalminak aposztrofáló lapon, ahol legnagyobb probléma nem is a közösség önszelekciós belterjedése. Nem a tehetségtelenség korlátlan tobzódása.
Ismert arcok, robotosok, többnyire fél-fakanál, elrontott bableves és elrontott élet-háziasszonyok, de köztük számos esetben hím- és nőnemben kiugró tehetségek esetenként húsz, szerényebb egóval megáldottaknál, két-három helyen olvasható írásai.

Lap. Olyan, amilyen. Sok irodalmi lapnál jobb.

Lap, ami módszeresen és rendszeres esik abba a hibába, hogy irodalmat értő, vagy azt nem értő szerkesztői, főszerkesztői saját írásaik jelentetik meg hazai pályán.

Ismerem az alkotó hiúságát. Alkotok és hiú is vagyok. Módjával, persze. A megértésből, az elfogadásból is tettem talonba épp eleget. Mégis!
Ilyenkor kinyílik zsebemben a bicska!
Beidézem:

"Cseperedő értékektől zúg a lelkem,
csillagképem rohanó árnyai fölött
benned magamra leltem.
Csend üzente, fegyelmez.

Mint apátlan-anyátlan, bőségben élek,
s nem is kívánom már szeretetedet,
ám mégis kell csalétek?!
A hangod bekebelez…
-
Eleget tett szépszámú sejtünk,
amire sejteni sem mertünk."

Hogy van pofája valakinek, ekkora semmit megjelentetni, elfogadtatni, véleményeztetni? 

MOST ÉS ITT szándékosan nem írom le a szerző nevét. Védeni szeretném ezzel akkor, amikor támadom.
Nézzük csak az első két sort!
Magyarázza már meg valaki hozzáértő nekem, mi  az, hogy cseperedő értékektől zúg a lelkem? Ráadásul, nem is akárhol, de csillagképeim rohanó árnyai fölött!
Ekkora baromságot írhatnék, tizet öt perc alatt, de sosem vitt rá a lélek!
Minek a vessző a követő mondatrészben? Ha folyamatában olvasom, az előbbi zúgás lenne a csend üzenete?
A második versszakra már alig merek írni! Mintha egy birka, vagy mekegő kecske írta volna! Az első két sor – állítás. Hogyan függ ezzel össze a követő kérdés, s utána a mekegés?

Slusszpoén a slusszpoén.
A főszerkesztő lezár, észt oszt sorokba tördelten:
„Eleget tett szépszámú sejtünk,
amire sejteni sem mertünk.”
Na ezt kapjam ki!

Sokszor írok rébuszokban. Megfejthető átlagos IQ-val zöme. Ami nem, az itt nálam is salakként könyvelt.
Csókoltatom a lapot, a megjelentetőt, az igényes válogatót, a nonpluszultrát.
Üzenem: Értéke nőni fog, ha nem tulajdonviszony és pozíció alapján lehet írás a főlapon. Sokat, ha saját írásait fiókba rejti. Jó mélyen!

Az idő nagy úr!

Valamit észreveszel, megragadsz mellette egy percre, s a Nagyúr már túl is lépett rajtad. Amíg itt pöfögök-mérgelődök, egy másik, nagylétszámú, de színvonalában az előbbihez sehol sem mérhető lapon egy kezdő süldőlány beküld egy kezdeményt. Beidézem.
Hozzáteszem, hogy a személyiségi jogok tőlem elvárható tisztteletben tartása végett, a szerző nevét csak kérésre teszem ki, akkor is, ha nick!
Íme az ominózus írás:

"Hiányzol, mint szívnek a vér
hiányzol mint testnek az ér
szeretlek mint fű a harmatot
mint szomorú a vidám dallamot
Nélküled én vak vagyok
nélküled én megfagyok

De hisz nincs is senki kiért éljek
nincs senkim sem akit féltsek
nincsen szívemben hangos dobbanás
sem az agyamban óriási robbanás
Nincsen társam a kövezett úton
nincs ki játsszon szívemen a húron

De nem is bánom, nincs szívfájás
nincsen semmilyen hiába várás
Nincs kiért undok féltékenységnincs kiért unalmas tétlenség
Nem függök soha senkitől
s így nem is féltek senkit semmitől"

Ugye nem egy siker írás? Nem az. Nézzük a rá kapott főszerkesztői kritikát!

"Szia!

Már akkor eldöntöttem, hogy ehhez a vershez írni fogok, mikor jóváhagytam a megjelenését…
Dallamos kis versike. Igaz a ritmus néhol megbicsaklik, na de hát van ez így… rímképletet végig vitted, ami már manapság így az ˝amatőr˝ körökben haladásnak számít - bár szerintem alap lenne:)Ellenben egészében véve nekem sok minden zavaros ebben a versben. Hogy úgy mondjam, szinte az egész értelmetlen. Az első versszakban rámutatsz egy ˝alanyra˝, aki hiányzik neked, aki annyit jelent neked, ˝mint szívnek a vér˝…
Aztán a második versszaktól ezt elveted, és leírod mennyire nincs senkid, mennyire nem érdekel semmi/senki, és a harmadik versszakban már kijelented, nem is bánod, jó ez így neked…
Na ezt nem értem. Ha nem érdekel ez az egész, miért hiányzik olyan pokolian, és ha olyan pokolian hiányzik, akkor hogy lehetséges az, hogy ennyire nem érdekel?
De értelmi hiba is van benne. Az első versszakban a ˝hiányzol, mint testnek az ér˝ nekem kicsit erőltetett és fura. De az első sor is… A szívnek nem hiányzik a vér, az csak keringeti azt. A vér épphogy a testnek hiányzik… azaz, nem is a vér, hanem a vér szállította oxygén és tápanyag, de mindegy is. Erre még azt mondtam, oké… kicsi botlással és sok jóindulattal ez még elmegy…
De a második versszak középső két sora:
˝nincsen szívemben hangos dobbanás
sem az agyamban óriási robbanás˝
Ez már nagyon erős volt nekem. Az első sor alapból értelmetlen, hiszen a szívben nincs dobbanás. A dobbanás nem a szívben következik be, hanem maga a szív dobban. A ˝nincs szívemnek hangos dobbanása˝ már sokkal értelmesebb lenne… Ugyanez a helyzet a ˝sem agyamban óriási robbanás˝. Ne haragudj, de itt már elnevettem magam. Miféle ÓRIÁSI robbanás hiányzik az agyadból??
Itt már végképp sok(k) volt nekem, de még megfejelted ezt a versed második versszakának utolsó sorával, ami abszolút értelmetlen, és helytelen nyelvtani forma. ˝nincs ki játsszon szívemen a húron˝ Ej ha! Na ez hogy jön össze? Mert a ˝nincs ki játsszon szívem húrján/húrjain˝ az oké. De SZÍVEMEN A HÚRON??:)
És végül egyetlen kérdés:
EZ MITŐL SZERELMES VERS? Valaki hiányzik, aztán kiderül, hogy nem is, mert nincs senkid, de ez nem is érdekel téged, mert jó ez így neked, mert így nem kell félteni senkit, és nem féltékenykedsz senkire… Mitől szerelmes vers ez"?

Tekintsünk el a helyesírási hibáktól, és nézzük csak a mondandót. Ül? Igen. Miért is? Mert a beküldött írás rossz. Akkor, tisztelt főszerkesztő úr, minek nyilvánosan beismerni, hogy ezt már eleve, a jóváhagyáskor tudta, s csak arra várt, hogy észt osszon széles fakanál-költő táborának, lebunkózva egy kezdőt? Nem lett volna tisztességesebb írni egy pár soros levelet a szerzőnek, hogy idefigyelj kisanyám-kisapám, ez az írás még nem elé jó ahhoz hogy nálam megjelenjen?
Ne álljunk meg itt! Nézzük meg a kritikus hangot megütő ítész egy írását! Vigyázzunk persze arra, ne sértsük személyiségi jogait, s deklaráljuk itt, hogy a szerző nevét csak kifejezett kérésére hozzuk nyilvánosságra!
No, nézzük, mit tud!

"Te vagy az ereimben a vér,
te vagy a testemben a kéj…
Te vagy a fülemben a dallam,
te vagy a bőrömön a balzsam…
Te vagy a kezemben az erő,
te vagy a csontomban a velő…
Te vagy az ajkamon a sóhaj
te vagy a hőn áhított óhaj…
Te vagy a szívemben az érzés,
te vagy a lelkemben a féltés…
Te vagy a naptárban a holnap,
te vagy e versemben a mondat…

Te vagy az életben a remény,
te vagy az erkölcsben az erény…
Te vagy a hitben az igazság,
te vagy a búban a vigaszság…
Te vagy a sebekre a gyógyír,
te vagy a mindenkori jó hír…
Te vagy a pillangón a hímpor,
te vagy a szürkében a színfolt…
Te vagy a lágy tavaszi szellő,
te vagy a tengerben a sellő…
Te vagy az ékszerben a gyémánt,
te vagy, akire szívem rég várt…

Te vagy a hajnali pirkadat,
te vagy a rám váró virradat…
Te vagy a nő, aki kell nekem,
te egymagad vagy a mindenem!
Te vagy a réteken a virág,
te vagy a föld… és a világ…"

Kissé hosszabb, mint az előző gyöngyszem, de sem stílusában, sem képeiben, egy jottányival sem jobb. Hogy jön ahhoz egy ilyen írás tulajdonosa, hogy ledorongoljon egy vele egy szinten írót?
Nem röhej? Az! Mint a gyémánt -rég várt, vagy a hímpor - színfolt rímpár, hogy ne foglalkozzam ezzel a szarral tovább. Függetlenül az írásra kapott harmincöt, efféle méltatásról:
1. 
"Örülök, hogy újra vannak betűid:)
Bár a legutóbbi szonettjeid nekem jobban tetszettek, erre a versedre sincs okom azt mondani, hogy nem igazán jó, mert nem mondanék igazat. Más a forma.

Hanem el tudom képzelni, ahogy kedvesednek suttogod ezt a verset, s minden sora után egy csókot nyomsz a nyakára…:) És ha mosolyog a lány, akkor minden rendben:)"

2.
."bevallom elösször a weblapodon olvastam ezta versed… és gondoltam itt is megkeresem, és megjegyzem, hogy fantasztikus!
olyan jó látni, hogy van még szerlem. szerintema legszebb része
˝Te vagy a naptárban a holnap,
te vagy e versemben a mondat…˝

3.
"Innen kezdődik az alkotás magas lépcsője…, Csak igy tovább"

4. 
"Csak le szeretném írni, hogy ez a legszebb vers, amit valaha olvastam! Ezt már nehéz lenne túlszárnyalni. El sem tudod képezlni, mennyire boldog vagyok, hogy vagy nekem.
Köszönöm szépen hogy ennyi szépet és jót jelentek neked. Bízom benne hogy ez sosem múlik el.
Gyönyörűen fejezed ki a szerelem érzését. Még sok ilyen boldogságról szóló írást kívánok neked!"

A szerző megjegyzése: Az utolsó bejegyzés szerzője szerkesztő a főszerkesztő alatt ugyanott. :):)

Na ennyit mára az irodalomról és lapok szerkesztéséről.



Balog Gábor
-csataloo-
2010.08.04.

TE NAGY JÓSÁGODBAN

 

(A Nő imája)

Te nagy jóságodban, engedted, hogy megszülessek és elküldted segítődnek Ratkó Annát a Földre….
Te nagy jóságodban, a szegénységbe születhettem, de adtál elém négy testvért, hogy ők is szeressenek.
Te nagy jóságodban, engedted, hogy szigorú apám kordában tartsa, nyesegesse vadhajtásaim, és anyám az áldott, esténként mesét súgjon fülembe mit hallok ma is.
Te nagy jóságodban, későn ébredtem arra, hogy nő vagyok, és áldásod volt az is, hogy a lélek előbb ébredt a testnél.
Te nagy jóságodban, rossz útra soha nem vezettél, csak engedted, hogy menjek a válaszútig és ott a rossz irányt vegyem, mert
Te nagy jóságodban, azt hiszed, szabad akaratot adtál, ami valahol igaz, de honnan tudja Évád, a férfiből alkotott játékszer leánya, melyik a helyes út a Te szemedben?
Te nagy jóságodban, férjet adtál, igaz én is besegítettem Neked, használtam Tőled kapott összes adottságaim és
Te nagy jóságodban, nem színed, de a világ előtt mondtam igent saját ketrecemre.
Te nagy jóságodban, megáldottad ölem, és két csodaszép gyermekem áldja neved, mert tőlem fogantak, és úgy neveltem őket, ahogy illik.
Te nagy jóságodban, megengedted, hogy nő létemre érvényesüljek, gyűjtsek vagyont, mert takarékos is vagyok, és nem szórom ajándékodat semmi szélre, a rászorultnak mindig adok, és gyújtok gyertyát Halottak Napján. Az igéid tisztasága is mind szívembe égett.
Te nagy jóságodban, talán nem figyeltél, a testem vágyai talán valahol elmaradtak, tudtam, valami nincs itt rendben, és gondoltam bennem van hiba, de nem,
Te nagy jóságodban, más karjában megleltem az el nem hitt létezésem és rájöttem, itt teszel próbára egyszer, majd utána kétszer is, mert
Te nagy jóságodban, adni is akarsz, és amikor azt hiszem, hogy nem figyelsz, mert csak pont vagyok némi mondatok végén, vagy egyéb, semmire nem érdemes apró írásjel a gondolat után, akkor azt mondod, nem így van leány, élet vagy te is, és éld azt az életet, amit nehéz…
Te nagy jóságodban, megint keresztet aggattál reám, mert a kezembe loptad a szerelmet, a visszatérőt, az egyigazt’, és itt van, és őrzöm és megélem, és kettészakítja létem, agyamban háborút vív saját magammal, a konszolidált, okos, hűséges és kötelességtudó Nő, a szerelmes Nővel. Nincs végeredmény, és felemészt az önmagammalháború’, és tönkreteszem a testi létem. Belehalok.
Tenagyjóságodban, engedj a szorításon.
Kérlek. Kérlek nagyon.

Balog Gábor
-csataloo-
2009.01.12.

EGYKORI REFLEXIÓ EGYKORI ÁLHÍRRE

Rossz nap.
Rossz hír.
Egy ideje suttogott fél-igazságok, pletykák végére tett pontot kapott levél. Illetékestől érkezett, tájékoztatott.
A TORONY BEZÁR.
A hírt ki-ki habitusa, érzelmi kötődései, vagy taszításai szerint értékeli.

Az oldalnak szép időn át tagja, később rendszeres napi látogatója voltam. Megtapasztaltam ízlésvilágát. ismerkedtem szerzők tehetsége szerint így-vagy úgy megírt műveivel, mosolyogtam a mindenütt szokásos klikkesedéseken, szagoltam tömjént és időnként lemostam a képemre mázolt sarat. Megéltem, emésztettem kilenc szerkesztő - és emlékeim szerint - három főszerkesztő egymástól különböző válogatás-világát. Vitatkoztam és egyetértettem saját alapból. Nyílt és kendő alatti vitákban egyaránt.

A publikus Verő írásokat elolvastam. A fellelhető mindet. Tettem, mert nekem, a későnjövőnek ismeretlen volt, tudni szerettem volna, kiről szólnak magasztaló, vagy elmarasztaló visszaemlékezések.
A fennmaradt, most megismert művek alapján vélemény innen? Nem tetszett. Ugyanakkor, érezhetőn ember volt, saját véleménnyel, kifejezésmóddal megáldott ember. Elhivatott a szó művészete iránt.
Talán nem véletlen, hogy fennmaradt utána a kezdeményezés, a lap.

Most?
A bázis-szerzők, akiket hol saját néven, hol nicken szinte mindenhol ismerek, mint verébcsapat, útrakelnek. A Verő ültette fáról újra, jó, kevésbé jó, vagy jobb helyekre. Duna, AMF, Cinke, dokk, Kupé… Ki-ki másod-, vagy harmadkötődései szerint.
Talál majd új helyet a sok beengedett fakanál is új fazékban. Valahol mindig fő-rotyog valami, s ott helyük, nekik is lehet.
A tíz-húsz  tehetség is talál új otthont.
Sajnálom mindet. Sajnálom az elhivatott szervezőket is, akik mindent megtettek az életben maradásért. Értékes, talpig-emberek!
Vitáktól, irodalomról és irodalmi művek egyéni, eltérő értékelésétől függetlenül szeretettel emlékszem majd vissza egyszervoltakra.

HIÁNYOZNI FOGSZ TORONY!

P.S.
Értékvesztett és értékvesztő világban, annyi pénzpocsékolás között jó lenne, ha jutna pár forint a fennmaradásra!
KÓSA LALI Barátom! A Te Pátriád lapja! Nem tudnál besegíteni, megtartani????

Szeretettel Mindenkinek!

Balog Gábor
a
-csataloo-

NAGYCSILLAG-KISCSILLAG

 

Nagycsillag-kiscsillag?
Az útraindító lapom, az AMF apró, de jelentős változásáról folyik félvita, beszélgetés. Jó, zömmel érzéseket, kisebb részben érveket soroló, gondolatvilágokat feltáró, kibontó és hozzáállásokat részekben magyarázó beszélgetés. A szereplőket – része vagyok én is a színdarabnak – zömmel ismerem.

Csillagos világba születtem.
Régen.
Milliószám létezett fölöttem a valódi, és maroknyi kitalált, stilizált, emberképzelte csillag. Közöttük választhattam idővel, képzésem, habitusom, vagy rám kényszerített, észrevétlenül bőr alá ivódó dogmák hatás-visszahatása szerint. Adok-kapok játék szereplőjeként.

Az AMF-re, a deklaráltan gyűjtőoldalra az akkori nyolcezer tag közé egy már „befutott” prózaíró, Rauch Aranka hívott. Próbáld meg, mondta.
Úgy lett.
Megjelentettem és megjelentem. Olvasva szelektáltam és olvasottan éreztem a lap szelekcióját. Amolyan belső, spontán szelekciót. Minden új volt. Új közegben próbáltam magam, s a magamból asztalratett írás saját és kívülről jött visszhangjait figyeltem.
Minősítettek. Egy idő után ezen felbátorodva magam is minősítettem alkotásokat. Az utóbbi, lehet, hiba volt. Hallgatni arany.
A megjelentetők között láttam kiemelkedő tehetségeket, találkoztam botladozó útkeresőkkel, egyverses jajkiáltásokat küldőkkel. Láttam, éreztem a klikkesedéseket. A magamhoz tartozódókét is.
Kaptam támadást, nem egyet. Nyíltat, tisztahangút, és otromba megnyilatkozást is. Kaptam óvatos, nyúlgerincű hozzászólásokat a legjobbnak hittektől is. Visszaszóltam, ha hittem magamban. És nem töröltem semmit, bármi hígra sikeredett a napi penzum.

Most csillagos értékelésről folyik jó vita.
Jó helyen, emberek között. Lesz, ki veszít. lesz, ki hozsannát énekel. Kit? Gyerekek, kit érdekel a csillag, ha ott a homlokodon, ha hiszed, és teszel is érte, hogy ott legyen?

Fél év sem telt, s többfelé elhívtak. Mentem. Mindenütt azokkal találkoztam, akik innen származtak el. Tán sokallták, hogy sok kezdő, szárnypróbálgató között kell érettebben megjelenniük. Jól éreztem magam az új közösségekben közöttük, de visszajártam naponta ide, mert itt születtem. Nem fontos, megértenek-e az újonnanjövök. Nem fontos, hogyan értékelnek, Nem fontos hanyaknak teremtettem én új megélhetést, új közegben, látva a kiugró tehetségüket.
Semmi nem fontos, csak a szavak varázsa.
Az írás, ha jó.
Nem kell nagycsillagozni semmit, sem vörössel a vörösbenírót, sem hatszögű kékkel a hatszögűt, sem sárgával a megbélyegezettet, sem NATO-négyessel a világmegváltó főcsendőreset.
Hagyni kell, hogy ragyogjanak, ha vannak-lesznek, olvasottan, vagy elfelejtetten a CSILLAGOK.

Neveket sorolnék, hol nicckel, hol névvel, egy-egy, vagy életműalkotás szerint.
Molnár Péter (keresd a nickjét, itt van)
A-ny (tudom nevét-nem írom ide)
tonivénbácsi, a kedvenc...
Hozzá? Izibe csillagozó slepp, hogy dörgölődzön.

Eszetamás, a Tarpay,persze álnév ez is,
Leleszi Karcsi, hit, a túlélés igehirdetője
és a Díva, a kedves hallgatásba burkolódzó,
a bolondlány, a régóta hallgató Magdás Emőke
a kékszalag, szót se róla,
Sajnos Nem hallok újat tőle,
s hallgat Erika is, a Sárhelyi.
Ucci.

Lubovszki Kazimir is hallgat.
Aímee, Nyúl, Vizihangya(waterant)
Aysa, a csoda, technika,
és mind az összes. Bédy Lili fátylai,
vershez nem értők sirámai
hármasban, hegymenetben.


Ha beszólsz, egy-egy képzelt nagynak, visszaugatnak a csahosok.
Bocsánat. Bocsánat tőletek-értetek, mind, kik
szivacsos gyűjtő, de kovásodó agyamból
most és itt
kimaradtatok!

Balog Gábor
a
-csataloo-

P.S. Messze nem kell egyetérteni velem!

AZ IRODALMISTA

 

Az irodalmista, utolsó vendégként a bal hatosban ült.
Társaságban.
Amolyan kis pöcs formája volt, eszébe is jutott, nem oly rég magát jellemezte így, s ahogy a beszűkült agytekervények dolgoztak-visszajeleztek, húzott egy strigulát magának.
Tényleg kis pöcs vagyok!
A társaság, a vodkasör meg a zsebben lapuló xanax hallgatott ihletről. A pincérnő egyre hangosabban csörömpölt a már kétszer elmosott poharakkal, szóval idilli volt a kép.
Záróra előtti.
Az ember, még egy irodalmista is, sok mindent visszapörget zárás előtt.
Tette ő is, helyre, a hetykének szánt fittyeket, időnként hányva a pohárcsörömpölésre.

Ha számolunk – elszámolunk! Nemár’ egy ficcs mondja meg, mikor kell fizetnem! – gondolta és átkötéssel utánagondolt. Valóban ficcs a csörömpke, vagy némi plusz pénzért lehet belőle ihlet?

Stációkban gondolkodott. Mindig Krisztushoz érezte hasonlatosnak magát Az őt átlagnál jobban ismerők, a hitelezői, a becsapottjai, a lélek nélkül otthagyottjai, akik sem magyarázatot, sem gyerektartást nem kértek, valóban láttak benne, s Krisztusban valami hasonlóságot. Töviskoronás igazmondót a megfeszítettben, s magára töviskoronát aggatót a fel sörökkel kent megváltójelöltben.
Időnként szóvá is tették. Olyankor kitört a botrány.

A kis pöcs, ragozva mámort, kimondani már nem tudott félszavakban visszanézett.

Hol rontottam el?

A kérdés is szentségtörés volt, mert ő bizton minden jól csinált!

Tanárok hibája volt az irodalomból hármas, s a nyelvtan kettes nyílt támadás a Úr küldötte ellen! Család hibája volt, hogy az asszony félrelépni is elfelejtett, csak annyit követelt, menj innen, menj, de rögtön, máshová! Közegek vétke, hogy – fénylő üstökös, később parázsló zsarátnok – többször lepisálták. Rossz rendszer átka, hogy jelentett, hol ezt, hol azt.

A kiskamaszt, azt a nyílt tekintetűt kereste magában. Rendelt hangosan. Se pultostól, se visszhangból nem jutott. Csagaibandira gondolt, akit annyiszor megkívánt, félreferdén, és elképzelte, hogyan hajladoznak a fák szélcsendben, derékig vízben. Meglehetősen komoly feladat volt.

Az irodalmista, fénykorában sírta a naponta éltet. Meghökkentőket írt. A képek, írásaiban, mint falon graffiti, mutatták, baj, nagy baj van a világgal, a benneéléssel, az elfogadás-elutasítással, és úgy szar az egész, ahogy van, mert hazug, kisstílű, módszeres hangulatkeltő és kirekesztő minden, mi nem érte van.

Csapódott politikához. Visszacsapták.
Csapóajtókat szerkesztett, csak magának. Rácsapódtak.

Dúdolt sértetten, xanaxon szerzett ihleten valami szó-szövegmasszát, június végén, presszó bal hatosban.

Józsi jött, tulaj. Egyszem-személyzet ment haza.

A slaggal felmosott hányadékot nagy álmoskönyvekbe spriccolták az irodalom jegyében, menetrend szerint éjfél után érkező lajtoskocsik.

Balog Gábor
-csataloo-
2010.06.30.

HOGYAN ÉRTÉKELTED?

Van ennek a lapnak önbecsülése?

Van ebben az ebben a lapban, - tüzet és vizet megjelentető-összemosó találkozóhelyben - a szerkesztőkben, a tulajdonosokban annyi kurázsi, hogy egymást maró, sok tehetségtelen és számos tehetségnek valami védelmet adjon?

Van?

Akad tisztesség ahhoz, hogy a megjelenések vitát generálhassanak, de névtelen ne engedjék a minősítést, az értékelést?

Az írott szó, bármi furcsa a sajátos meglátás –nem piaci áru. Piacon, őstermelők és haszonra éppúgy éhes továbbközvetítők között nem elvárható kisspistától, hogy bemutatkozzon. Fonnyadtnak látja az árut? Szó, kézfogás, s valós emlékkép-berögződés nélkül lép a következőhöz. Továbblép. Névtelen. Pusztán a továbblépés a visszajelzés, amin elgondolkodhat az árus-termelő.

Piacon, kínálja magát a paraszt, a felvásárló-továbbadó, nagy-és kiskereskedő. Képzettség, tehetség, nem ragozandó egyebek szerint. A termék látható, mint itt is. Bújtatott, placcra tett érték plakátol. Veszi-viszi, kedves vevő. Vagy rothadni hagyja.

Irodalmat, verset árulok.
Piacon, korlátozott számú standdal, azzal a pulton, ami otthon megterem. Nem trágyázom a megjelentetettet. Egyetlen verset sem írtam, nem is fogok, szerkesztő-programok hátterével. Nem élek droggal. A képeim, szófordulataim, megélt éveim hozadékai. Tanult és nem tanult, belülről jövő, kikéredzkedő- kikérdezhető adottság.
Értékén mérem. Némi nagyok és hasonszőrűek írásaihoz.

Akad egy kör, amiben benne vagyok, akad sok jobb, nagyobb tehetség, akiket csendben irigylek és megbékélek az irigységemmel félig. Olyan sem szeretnék lenni, de magam módján szeretném elmesélni, én hogy látom a környezőt.
Szeretem magam. Kinek nem teszik, nyalja ki. Normális ember szereti magát. Kontrollal. Önkontrollal. Mellényzsebben hatszázhuszonhét nyelvtantanár, meg irodalmista veszekszik, ki, mikor mennyire dughatja ki fejét, s mit mondhat.
Értékelhetőt.

Gondom van az oldallal, a lappal.

Minden csatlakozási feltételt, alapszabályt elfogadtam és nem vétettem – innen, Horányból –ellene.
Szeretném tudni, az értékelés rovatból, ki, miért utál. Ki, miért tartja semminek, ha írok, s talán nem túl nagy a kérés. Jobb körökben, egyszerű „csak”-kal megfogalmazható.
Szeretném tudni – buta magam – miért, hogy emberek, értékesek, képtelenek vállalni névvel, címekkel a véleményük?

Panaszból ennyi.
Most javaslat.
Kérheti –e, a csataloo, hogy itteni szerkesztő-tulajdonos, érdekét feledve, elsőként, hasonszőr oldalak között, megtisztulásként, nevesíttessen minden értékelést? Hadd folytasson érdemes-érdemtelem vitát bármi írásról két- több, írásolvasó, választott módban, itt, a főlapon, vagy megbújva oda-vissza érvelésben.
Látjátok, mennyi bennem a naivitás?
Kérdést tettem fel.
Várhatok egészséges reakcióra?


Balog Gábor
-csataloo-
2010.05.14.

P.S.
Egy vita kapcsán, mindegy, mit jelentetek meg, akad egy, mindig egy és szerintem ugyanaz a névtelen, feltételezhetően senki, aki lenulláz. Minden tízes listákra szarok. Otthon, saját lapomon ismeretlenek, olvasnak – ismerve statisztikákat – egész jó arányban.
Csók az összes olvasómnak. A köpő- fajtának, a nyitott lélekkel érkezőnek, a fenntartásokkal, sorok közt fennakadónak, a betévedőnek, a gondolataimhoz lélekben-tartozónak.

Éltet a negligálás is. Közegfüggő.



MI KELL?

MI KELL?

Mi kell a kormánynak?
Mi kell egy új, választók által átlagon felül támogatott kormánynak?
Mi kell egy karizmatikus vezetővel, nem vezérrel megáldott kormánynak?

Belső béke.

Létező, nevesíthető, szakmánként bontható és boncolgatható tudás, megfontolt és elemzett tervek alapján tenni akarás, és természetesen, tettek. A kiszámíthatatlan jövőt a közjó, a közös jólét, a mindig, minden generáció által hitt, remélt szebb, elviselhetőbb, nem rózsaszín-mázas, de elfogadható mértékben verejtékes, a holnaputánra is erőt hagyó cselekvési program és annak megvalósítása.

Nyíltság.

Pont az összekacsintó kamarilla politikára, pont az elhallgatások mellébeszélő mondataira. Mosószappan az arcokra, lámpák fény- és árnyhatásait torzító smink helyett. Ésszerűen és a manipulativitás látszatát is kerülő módon alkalmazott nyíltság. Tisztaság. Közös, az elesetteket, rászorultakat védő, de tevékenységre is ösztönző tehervállalás, együtt és nem arányaiban elfogadhatatlan módon egymás kárára történő gyarapodás.

Nyitottság.

Érveket, ellenérveket meghallgató, figyelő türelem, ésszerű határokon belül közös gondolkodásra kész hozzáállás, és képesség arra, hogy legyen bátorság lezárni minden parttalanná váló, öncélú, vagy hátsó szándékkal nyitott vitát. Publikusan. Ijedtség és kapkodás nélkül.

Hit.

Bizalom bennünk, a gálya-hordozóban. Erős és megalapozott meggyőződés a választott irány helyességében. Hit és főhajtás megélt történelmünk előtt, s ugyanez a most még ismeretlen holnapok érdekében.

Mi kell a kormánynak?

Mi. Mi együtt. Itt, a kishazában és szerte a világban egyazon hazaszeretettel élők.
Magyarok?
Magyarok!

Balog Gábor
-csataloo-
2010.04.26.

A VERSELÉSRŐL

 

Nemesen, nemtelen vitába keveredtem.
Habitusom, neveltetésem, szerzett tudásom és vélni-vélt tehetségem is közrejátszott.

Nem hagyom magam!

A vita alapja a műkedvelő, irodalmista réteg értéke, súlya, jelene-jövője. Melléktémaként, a vitaalapban ott a közös élmény a vitapartnerrel.
Kizáratások, kilógás takarók alól, kilóg a lóláb sasszemű felfedezései semmi csipásan, szóval egy sor tény. Magántény. Hanyagolható.
Az érvelésből jutott az olvasónak egy vitaindító (nem én írtam!) – szerintem felületes hablaty, tele helyesírási hibákkal - összedobott írás. Egy ezt követő, vehemens végű válaszirat tőlem, aminek minden soráért, szaváért kiállok, mert tudás van mögötte, nem csak érzelem. Követte egy tényleíró, tanúkkal hitelesíthető beírás (részemről), majd a válasz: Forintos Mónika-show nívó argumentum, hogy patkány vagyok.

A vitát, a vitaindítót olvasták sokan. Relatív. Bevallottan regisztráltan, úgy kétszázötvenen. Véleményt is kapott, láthatón – egyet. Nagy mosoly, a megszólalónak, hisz ő az, a naiv, a mások lelkében rendet csinálni képes, a pszichológus, akit írásai alapján aposztrofáltam először Mikszáth-ként, nőben, mai időben. Jót szólt az alapíráshoz, csak, mint minden élethelyzetben, túl-elvont, a lényeget nem vette észre!

Az irodalom, önépítésre, csak akkor való, ha nem pénzről, hozzáférhetőségről, sikerről szól a törekvés! Az irodalmár, ha az, ír fiókba! Kockáztatja, hogy soha nem lesz olvasója, esetleg leszármazottjai, ha megtalálják a bújtatott családi kincset.

Válaszírást írtam, nem önöst, csak hittet, a témanyitóra. Félnem semmitől, kitettem ablakba itt, meg ott. Rohadt almákat nagyban szagló, olvasó-író, egyszerű, minden maradandóságot kizáró sokezres tömegbe. Itt, a mag, meg ott is. Miből lesz magonc? Akadnak?

Fenét!

Mi is van itt? Tehetség, fél- meg semmi-tehetségesek átfedésekkel élnek bejáratott nevekkel a netes irodalomban, osztják saját (vigyázat, én is sajátom osztom) világlátásuk üzenetét, hogy hajladoznak a fák, és fahéjszínű a tegnap bekapott, mamárnincs ’ fütykös-utánzat. Fal lost (Utóbbi angol).
Lehúztam, s lehúzom hittel a semmit, az értéktelent. de nem mondom, hogy értéktelen a törekvés! Alkotni jó! Nem bíztatok, csak egyre: Alkoss! Jót!

Ha fülemnek valót várok?
- Ki vagyok én? –
Kötelességem, hogy kedvét vegyem a sétálni indulónak, ha rossz, mocsáros rétre megy! Esélyt adok a véleménnyel!
Senki ne várja, hogy beidézzem, ide, saját írásomba azt a képtelen, idő-, kép-, hangulat-, gondolatzavaros masszát, amit kénytelen vagyok olvasni sok, felsorolható, nevesíthető, tulajdonoshoz és érdekhez köthető, maguk irodalminak nevező háló-helyen. Szégyen.

A harcom megvívtam. Vívom ma is. Vallom, hogy nyelvében él a nemzet. Hiszem, hogy lehet érték a mondandóban, ha hibás, rossz, tanulatlan helyesírással írták, ha képzavaros a kép, ha sánta a rím, ha összefüggéseiben nehezen bogozható, vagy, kontrájaként, mindent kipakoló ömlengés, magánöröm, magán-fájdalom a sorokba rendezett semmi.
Hiszem, mert híve vagyok az ember, az egyszerű ember törekvéseinek.
És megköpködöm, a magam módján, ha fülemet bántón teszi! Nem mindenütt. Kivételt teszek önhatalmúan. Ha indifferens, csak csacsog, ha nincs mögötte, csak a lélek, meg az átélt, de semmi több, akkor hallgatok. Mindenki írhat hülyeséget!
A bicska akkor nyílik ki zsebemben, ha tehetség pazarolja semmiségre, átgondolatlanra a sorait. Olyankor ütök. Keményen.
Nem a drog, nem a rímképlet-gyártó új programok, nem a középszerűségből olvasottságot generáló, meghökkentő, jelzős szerkezetek, igék és hozzá nem illő főnevek kapcsolása a Vers!
A vers egység!
A léleké, az egyéniségé, a nyelvé, a tisztaságé.
Kín-keservesen megszenvedett munka.
Az írás. Maga.

Balog Gábor
-csataloo-
2010.04.10.

AMATŐRKÖDÉSEID

Olvasom egy magát irodalmistának nevező, kiemelkedő tehetségű, jellemhibás írását. Miről szól?
Tényekről. Kimondott, kellemetlen igazságokról, amik léteznek, élnek. Az amatőr irodalomnak nevezett valami képtelenséget boncolgatja éles logikával, szenvedéllyel.
Maga, az írás publicisztika, de valahol mégis más. Nem a tiszta, lehiggadt, pontos elemzés. Hiányzanak belőle a kimondottakon túli elhallgatottak, a tükörbenézés fázisai, a bólintó beleegyezés, az elfogadlak, a ne gyere közel ex-lex állapot önmagára vetített, kifelé és befelé is békét sugárzó nagy, twistolivéres Nagy Pecsétje.

Számolhatom, és számtanban nem vagyok rossz.

Ma, Magyarországon, olyan tizenötezernyi a rendszerességgel, irodalminak hitt munkákat megjelentetők száma. Olyan ötven körül vannak a kor-kiválasztottak, a múlt. Az egzisztencia, a kontraszelekció, a pénzelt megjelenés önmaguk szervezetbe deklarált múmiái, a haszontalanság és középszerűség sikerdíjas semmitmondói. Jó háttérrel, erős bástyákkal.

Olyan másik ötven, köztük az itt említett irodalmista, egy új, merőben más nemzedék. Valamit tudnak. Írni. Ki ezt, ki azt. Élménybe tudják varázsolni a gondolatot, betű-láncban. Alkotnak prózát, amihez keveset értek, és írnak verseket. Hiszik magukat új királynak, megfellebbezhetetlen döntnöknek irodalomban. Sokban van igazuk!

Hiányérzetem volt az irodalmista írását végigrágva! Egyszerű tények hiányoztak! Olyanok, amik nem feltétlenül vezetnek sajtóperhez, de mindenképpen nevesített vállalásként mondják el, én ide, én oda tartozom, vagy épp arra világítanak rá, nem tartozom sehova.

Két csoportról írtam eddig.
Nem akarok beleesni a másnál hibaként kifogásolt, nevesítés nélküli isten-szerepbe! Én, az ego, csak magam fülével hallom a szépet, fogadom be, vagy teszem a szélre a mások írásában megfogantakat.
Lehetek szentségtörő? Ugyan mitől ne, ha erre a szerepre késztet a magammal hozott, naponta tanult és újratanult? Mondhatom semminek a Nobel-díjas Kertész középszint regényét, fütyülhetek két szájbatett ujjal egy Eszterházynak és vethetem tűzre a fércet, Jadviga összes párnáit, ha kell? Miért ne????

Köphetek, ugyanakkor olyanokon, akik politikusok segge fogdosásából lettek ismertek (relatív!) és elfogadottak! Ennyit és nem többet a státusz irodalmárokról. A valóban nagyok kihaltak.

Mehetek lépéssel előre, nevesítve az újat! Hogy féltsem a hátam, csak olyant írnék, amit bizonyítottan hiszek. Verselőket vennék számba, legjobb tudásom szerint. Kezdeném Kelebi Kiss-el, Hargitai Kuli Tamással, Sévó Katyival. Folytatásban már hosszú a sor. Bereczki Mihály az áldott, a múltjaim őrző, Lubovszki Kazimír, a rejtőzködő. Szót ejthetnék Leleszi Balázs Karcsiról, a tiszta hangról egy más dimenzióban. Teszem. Szólhatok olyanokról, akikben él a tehetség. A csendszavú, kimért verselő Sárhelyi, a szangvinizmusokat sorokba jól tömörítő Brada, El Saig, a tudást, emberséget csendben zenélő lesz-bika, Hatos, Tarpay, az önmagát időnként túlkereső Tóth, Kőműves Klára, a robotos Mülléder Mari, a hihetetlenül kettős, de ritkajó Janáky, egy Vágai Mária és ráadásul egy sornyi nicknév, arctalanul. Szólhatnék költő páromról. Nem nevesítem. Szólhatnék Báder Juciról.

Mondom, úgy ötvenen lehetnek a rendszeresen fülembe fészkelő, szép írások megalkotói.
Hihetné az olvasó, utána semmi. Nem így van!
Jönnek a másodvonal feltörekvő, hittel és szívvel zenélő-író dalosai. Nagyik, komák, margók, vitorlák, toni-meg antibácsik akikből (ahogy wéberekből) sosem lesz mai szinten maradandó Hobó, de kedves a létük, mert írásaikban ott van a ritmus, a rím, a kínrím, a keserv, az örömédes alkotás iránti elkötelezettség. Neveket itt nem sorolok. Csak sértődés lenne jutalmam.

A zárt, számszerűsíthető lista után ott van a plebs, aki ír-olvas. Sokat, sok helyen.
Mondtam! Úgy tizenöt-ezren. Míg ír és olvas, addig se drogtanyák diszkóin csorog a nyála.
Így a jó!
Így a jó nekem.
Így szép a világom.

Adós vagyok a jelen írásban valamivel. Jellemhibáról pöntyögtem az elején. A nem nevesített irodalmista versben is utazna. Ott nem veszi észre, hogy echó-s szekér Forma egyben a sajátja. Mégis ítél. Beszél klikkesedésről és elfelejti, hányszor esett csapdájába a tömegnek. Ment, mert vitte a nyája, meggondolatlanul, birka-feje után. Köpött szemembe is. Szakmailag esélye nem volt – tette emberi síkon, esendőn. Érthető. Bomlasztónak nevezett.
Most virít az írás, jegyzi ő, a szerző, és nem mond mást, csak egyén helyett közösségre vetítve, amit régóta mondok, hiszek. Suszter maradjon a kaptafánál!

Tiszta vizek kellenek a pohárba!
Mutatok példát: Jónevű lapban, a főszerkesztő, vers címszó alatt böffen. Beidézem:

„Némán vonaglik a teleszórt Ég,
tüzét elsikkasztották,
torlódó hamis babonák.

Dűlt csarnokában játszik vigaszom,
faragom giccsem élét,
s ropog bennem a lét.

Elszáradó múlt pisszeg nyomodban,
csukj éhező fényedbe!”Ugyanez a hatalmas irodalmár és potentát, valami szépbe belekötött. Vita nem lett belőle. A tehetség elköltözött, s csak egy pamflet-szerű versikével írt megjegyzést. Így:

„Csíráztassunk malátát,
ser’ főzzünk!
csupa kisbetűvel
még megerjed.
Begerjed a semmit tudás,
hiába van héttornya a várnak.
attilák verset sírdogálnak
négy sorban állnak
hetedhét országban
ragrímekkel variálnak:
Nem jó! – manapság nem így írunk
verset.
11,12,12 ezt így kell
attillák?
dupla L es a méret.
A serfőzés
művészete szűrten édes.
Az alkoholmentes ihatatlan,
jobban esik a Bambi.
Egy torony.
Két torony…
Hét ablakból összerakott
fallal védett

Nagy Semmi.”

Naná, hogy kizárták, kilépett.

Más.
Legyetek jók, ha tudtok!
Te is, magad irodalmárnak nevező, talán az is, köteles bocsánatkérésre képtelen, jótollú’ nem-barátom!


Balog Gábor
-csataloo-
2010.03.28.

P.S.
Meg ne lássak a szerkesztésedben még egyszer egyetlen írást sem személyes kötődés miatt, amiben „hajladoznak a fák” , meg „harangoznak a hóvirágok” mert istenuccse’ kikiabállak az irodalomból a kerti törpék közé!
Hajrá magyarok!

ZSOLNAY

Pécs hallgat Pécsről.
Volt idő, amikor a város majd minden harmadik munkaképes lakosa egy adott, egyazon helyen kereste kenyerét, az ott keresettből látta el családját, nevelte szép okos fiát-lányát egy jobb-rosszabb világra. Azon munkahelyen sütötték a kemencék az útravaló hamubasültet a felnövőknek, s ott készültek a világcsodái-kerámiák.

Igen, a Zsolnay.

Egy gyár, egy család, egy szépség- és profitérdekelt vállalkozó, egy agyagba-eozinba mázazott túlélés-recept. Titkos, mint az Angster orgonák hangja, misztikus, mint a Székesegyház oltárára eső hajnali fény, mise idején.
Rang volt az odatartozás, portásként is rang. Rangja, bére, megélhetése volt a kézi-targoncásnak, a formázónak, a festőnek, az égetőnek, mindegy, beosztott volt a saját szintjén, vagy vezette egy-egy részleg napi robotját.
Robot volt? Kétségtelen!
Ki szeret a megszállottakon kívül a forró kemencék oldalában súlyokat emelni, ki gyógyul fájdalom mentesen égett sebektől? Mégis maradtak, alkottak, megmaradtak? Ugyan miért?
A válasz a Zsolnay névben keresendő.
A név mögött az ember, jó szemmel, jó művészi értékrenddel, tiszta, szép asszonyokkal, családdal megáldva olyant alkotott, amit érdemes volt továbbvinni az örökösök és a bérért dolgozó, önmaguk munkájára is igényes alkalmazottak szintjén.

Tették.

Pécs, a város, hallgat örökségéről.
Hallgat a máról, hallgat a mához vezető, rendszerátmentő múltról,
Több polcnyi írást olvastam az üzemről, a családról. Mint minden, nem elsőkézből szerzett információ, feltételezhetően sokban téves, sokban megkérdőjelezhető polcnyi írás. Mégis, mint az avar az őszi erdőn, szél- írás nélkül nem zörög. Pedig van miről!

A negyvenöt utáni általános államosítás közvetlen előzménye – tetszik, nem – a zsidótörvények magyar parlament által szentesített szabadrablása. Mi legitimizált volna szebben egy rákosista államosítást, mint az, hogy evilágon minden, erőből-izomból bárkitől elvehető, elosztható, újraosztható? A tény, hogy egy rákosista vezetés nem feltétlen faji, de úgynevezett osztály-alapon rabolt, semmit nem von le a megállapítás igazságából.
Hallgat a város, mert lopott.

A rendszerváltozás előszeleként az átmentők adtak képletet a visszaprivatizálásra. Emlékszem.
Egy jónevű, csontvázpofa, - kicsit a tengerből mentőövért kinyúló figura – hosszas, és közvélemény elől mélyen elhallgatott tárgyalások eredményeként, még a dongakészítő regnálása alatt visszavásárolta az üzletét. Volt taps, hurrá, meg örömóda! És megbúvó bukkanóként a példában ott volt a járható utak egyike. Fizess, barom a lopott holmiért, hogy visszakapjad.

Váltott az ország. Hanyan voltak a névtelek közül, akik – igaz részben, vitathatón – visszakapták egykori tulajdonuk? Újra birtokos lett a Habsburg család, az Eszterházyak, Festeticsek. Képeket, elrabolt milliárdos értékeket igényelnek sikerrel ma is vissza egykori tulajdonosok, joggal.

Manapság ismerős a képlet nagy- és kisetnikumi maffiózói szinten. Én ellopom a szajrét, te fölteszed póznára hirdetésként, hogy ennyiért visszaszerezhető és mehet minden a maga útján, megállapodunk, rend- meg törvénymentesen. A rendőrségi felderítés amúgy se jó semmire.
A Zsolnay család, fizetési ígéret ellenére sem jutott ahhoz, amiért több hozzáértő generációjuk dolgozott, ami, gondos kezekben a világ felé közvetítette: élünk, ilyenek, magyarok vagyunk!
A család, annak több ága, több helyszínen élő-érvényesülő (mert tehetség nem vész el) hajtása, próbálta visszaszerezni, gondos gazdakézbe venni a meglévő-elrablottakat.
Mondtam, sokat tudok. Ismerem kilincselések történeteit vica és versa is. Ismerem változó hatalmak érveit és tudom milyen reménytelen helyzetbe hozta a jogos juss visszakövetelését a családon belüli viták, érdekkülönbségek halmaza.

Zsolnay!

Nekem egy nemzeti mítosz része. Egy élő, hosszú haldoklásra ítélt túlélő. Idol.
Pécs meghatározó része.

Nem kéne végre mindent félretéve, tolvajlást, rákososis törvénnyel szentesített elbirtoklást feledve nyitni az én Hazám kormányának a család felé? Nem tisztességesebb lenne, ha azt mondanák az általam holnap megválasztottak, hogy ácsi ?!
Megtehetik holnapután. Nincs oly sok éjszaka vissza a szabadlopás negyvenöt óta törvényesített világából.

A tett el is maradhat. Akkor elmarad, kihal vele egy Hungaricum.

Balog Gábor
-csataloo-
2010.03.09.

TELEFONBESZÉLGETÉS

Felhívtam, az irodalmi idolt. Az enyémet. Felhívtam, mert hozzájutottam az elérhetőségéhez.
Ötperces telefonbeszélgetésben próbáltam megoldani, segítségével a gondjaim.
Bemutatkoztam. A technika önmagam-takarásának lehetőségeivel nem éltem.
Vállaltam, ki, mi, vagyok. Vállaltam, hogy egy agyament világban, az értékrendek kusza össze-visszaságában névvel, címmel jelentkezzek be, főleg, ha olyasvalakiről van szó, akit idolnak aposztrofáltam.
Beszéltem azzal, akinek könyvei ma, és remélhetően még több generáción át polcokat töltenek be polgárlakásban.
Az íróval beszéltem, akiről utcát neveztek el még életében kettőt is, a Szép utcát és a Mester utcát. Ő mondta. Igaza volt-van!

Gondom volt, ezért a hívás.

Minden megnyilatkozásából tudom, hogy hithű zsidó és kommunista. (Mellébeszélek, honnan tudhatnám személyes ismeretség nélkül, hogy hithű-e, s honnan a feltételezés bizonyossága, hogy ő a kommunista, s nem azok, akik annak mondták maguk?)
Mindegy!
Legújabb könyvét is olvasóként vettem kezembe. Fizető olvasóként, rászánva a kisker terjesztésben ráragasztott forintot. Felcsaptam még a pult előtt. Az árát sokalltam, de nem tudtam letenni, mint annyiszor a tőle, belőle jövőt.
Szokás szerint –lehet ujjgyakorlat, de lehet, emberség inkább – megfogott.
Értekezett a viszonyulásairól, a hozzátartozásról és elmagyarázta önnön kirekesztését sok össznépi eufóriából, összetartozások látszatokból emelt kártyaváraiból. Pontosan és érthetőn, leírta, miért nem áll be sorokba, miért maradt önálló, kirekesztő és kirekeszthető, magát az átlagon felül megítélni nem kérő, s mégis átlagon messze felül, világító identitás.

Most vissza az alaphoz!

Gondom volt, mondtam.
Röpke perc alatt megpróbáltam felvázolni valamit, ami egy ilyen kalibernek érthető kell, legyen. (a macska felmászta magát a fára…)
Elmondtam, tavaly, adventkor, egy kereszt korahajnali felállítása kihozott belőlem egy verset. Úgy alakult, felkértek, szavaljam el. Megtettem. A keresztet felszentelte két különböző vallású pap, és az ünnepélyt tisztességgel hallgatta több, mint fél falu. Nem tüntetés volt. Rendezvény. A manapság erősen előretörő Jobbik rendezvénye.
Nem mondtam el az idolnak, mert idő nem volt rá, rossz elbeszélő-tárgyaló technikám miatt: Nem vagyok egyetlen pártnak sem tagja. Politikailag kizárólag saját erkölcsi értékeimhez tartozom. Azok meg vannak, rendesen.
Nem mondtam el, mert nem jutott idő, hogy megkérdezzem a mélyen tisztelttől, miért fasisztáznak le ismeretlenek, publikus, rákereshető versem megjelenése óta? Azt sem kérdezhettem, olvasta-e?
Nem mondtam el, hogy éjjelente hányszor szól egy sima beleböfögéssel a telefon, és nem jutott arra sem idő, hogy megkérdezzem, létezik –e, s ha igen, miért az összefüggés a vers, a verset ért aljas támadás, ráadásul a páromat, aki kismama, ért hasonló, telefonos támadások között?

Az én idolom nem hallgatott végig. Tán hosszú voltam, tán unalmas. Igaz, lehet, őt, mint igazi bikát, - mert oly mindegy mit csinál, mit mond, ennek a kis szaros magyar irodalomnak akkor is felkent és létező, hál’ isten élő potentátja - vörös posztóként érte a Jobbik. A rendezvényszervező.
Elmondanám:
Nem kötnek, még kereszthez sem, pártpreferenciák. Gyenge, bennem megszőtt-szövődött szálak kötnek az irodalomhoz is. Elismerem, ha látom a tehetséget, és kőkeményen ütök, ha silány, megrendelt, fül-alamizsnával próbálják altatni figyelmem.
A Tisztesség pártjának vagyok elkötelezettje.

Egyszer, több mint húsz éve már, egy félig-felkent, befutott slisszolt az Ó- utcában a Grinzingi Hajós előtt a Balettcipő felé. Olyan tíz óra felé jártunk a délelőttben. Én, Józsi és Gyurka barátommal, túl a munkakezdő Unicumon, épp visszafelé araszoltunk az Andrássy tíz felé. Felismertük a felismerendőt és mondandónk is akadt vón . Utána kiáltottunk, először keresztnevén, aztán vezetékkel bővítetten is. Reakció? Semmi!
Maradt a végső: Író Úr!
Megfordult, visszajött, elbeszélgettünk. A fröccsét fizette.
Tisztelem. Szeretem.

Balog Gábor
-csataloo-
2010.03.07.