Nemesen, nemtelen vitába keveredtem.
Habitusom, neveltetésem, szerzett tudásom és vélni-vélt tehetségem is közrejátszott.
Nem hagyom magam!
A vita alapja a műkedvelő, irodalmista réteg értéke, súlya, jelene-jövője. Melléktémaként, a vitaalapban ott a közös élmény a vitapartnerrel.
Kizáratások, kilógás takarók alól, kilóg a lóláb sasszemű felfedezései semmi csipásan, szóval egy sor tény. Magántény. Hanyagolható.
Az érvelésből jutott az olvasónak egy vitaindító (nem én írtam!) – szerintem felületes hablaty, tele helyesírási hibákkal - összedobott írás. Egy ezt követő, vehemens végű válaszirat tőlem, aminek minden soráért, szaváért kiállok, mert tudás van mögötte, nem csak érzelem. Követte egy tényleíró, tanúkkal hitelesíthető beírás (részemről), majd a válasz: Forintos Mónika-show nívó argumentum, hogy patkány vagyok.
A vitát, a vitaindítót olvasták sokan. Relatív. Bevallottan regisztráltan, úgy kétszázötvenen. Véleményt is kapott, láthatón – egyet. Nagy mosoly, a megszólalónak, hisz ő az, a naiv, a mások lelkében rendet csinálni képes, a pszichológus, akit írásai alapján aposztrofáltam először Mikszáth-ként, nőben, mai időben. Jót szólt az alapíráshoz, csak, mint minden élethelyzetben, túl-elvont, a lényeget nem vette észre!
Az irodalom, önépítésre, csak akkor való, ha nem pénzről, hozzáférhetőségről, sikerről szól a törekvés! Az irodalmár, ha az, ír fiókba! Kockáztatja, hogy soha nem lesz olvasója, esetleg leszármazottjai, ha megtalálják a bújtatott családi kincset.
Válaszírást írtam, nem önöst, csak hittet, a témanyitóra. Félnem semmitől, kitettem ablakba itt, meg ott. Rohadt almákat nagyban szagló, olvasó-író, egyszerű, minden maradandóságot kizáró sokezres tömegbe. Itt, a mag, meg ott is. Miből lesz magonc? Akadnak?
Fenét!
Mi is van itt? Tehetség, fél- meg semmi-tehetségesek átfedésekkel élnek bejáratott nevekkel a netes irodalomban, osztják saját (vigyázat, én is sajátom osztom) világlátásuk üzenetét, hogy hajladoznak a fák, és fahéjszínű a tegnap bekapott, mamárnincs ’ fütykös-utánzat. Fal lost (Utóbbi angol).
Lehúztam, s lehúzom hittel a semmit, az értéktelent. de nem mondom, hogy értéktelen a törekvés! Alkotni jó! Nem bíztatok, csak egyre: Alkoss! Jót!
Ha fülemnek valót várok?
- Ki vagyok én? –
Kötelességem, hogy kedvét vegyem a sétálni indulónak, ha rossz, mocsáros rétre megy! Esélyt adok a véleménnyel!
Senki ne várja, hogy beidézzem, ide, saját írásomba azt a képtelen, idő-, kép-, hangulat-, gondolatzavaros masszát, amit kénytelen vagyok olvasni sok, felsorolható, nevesíthető, tulajdonoshoz és érdekhez köthető, maguk irodalminak nevező háló-helyen. Szégyen.
A harcom megvívtam. Vívom ma is. Vallom, hogy nyelvében él a nemzet. Hiszem, hogy lehet érték a mondandóban, ha hibás, rossz, tanulatlan helyesírással írták, ha képzavaros a kép, ha sánta a rím, ha összefüggéseiben nehezen bogozható, vagy, kontrájaként, mindent kipakoló ömlengés, magánöröm, magán-fájdalom a sorokba rendezett semmi.
Hiszem, mert híve vagyok az ember, az egyszerű ember törekvéseinek.
És megköpködöm, a magam módján, ha fülemet bántón teszi! Nem mindenütt. Kivételt teszek önhatalmúan. Ha indifferens, csak csacsog, ha nincs mögötte, csak a lélek, meg az átélt, de semmi több, akkor hallgatok. Mindenki írhat hülyeséget!
A bicska akkor nyílik ki zsebemben, ha tehetség pazarolja semmiségre, átgondolatlanra a sorait. Olyankor ütök. Keményen.
Nem a drog, nem a rímképlet-gyártó új programok, nem a középszerűségből olvasottságot generáló, meghökkentő, jelzős szerkezetek, igék és hozzá nem illő főnevek kapcsolása a Vers!
A vers egység!
A léleké, az egyéniségé, a nyelvé, a tisztaságé.
Kín-keservesen megszenvedett munka.
Az írás. Maga.
Balog Gábor
-csataloo-
2010.04.10.
Habitusom, neveltetésem, szerzett tudásom és vélni-vélt tehetségem is közrejátszott.
Nem hagyom magam!
A vita alapja a műkedvelő, irodalmista réteg értéke, súlya, jelene-jövője. Melléktémaként, a vitaalapban ott a közös élmény a vitapartnerrel.
Kizáratások, kilógás takarók alól, kilóg a lóláb sasszemű felfedezései semmi csipásan, szóval egy sor tény. Magántény. Hanyagolható.
Az érvelésből jutott az olvasónak egy vitaindító (nem én írtam!) – szerintem felületes hablaty, tele helyesírási hibákkal - összedobott írás. Egy ezt követő, vehemens végű válaszirat tőlem, aminek minden soráért, szaváért kiállok, mert tudás van mögötte, nem csak érzelem. Követte egy tényleíró, tanúkkal hitelesíthető beírás (részemről), majd a válasz: Forintos Mónika-show nívó argumentum, hogy patkány vagyok.
A vitát, a vitaindítót olvasták sokan. Relatív. Bevallottan regisztráltan, úgy kétszázötvenen. Véleményt is kapott, láthatón – egyet. Nagy mosoly, a megszólalónak, hisz ő az, a naiv, a mások lelkében rendet csinálni képes, a pszichológus, akit írásai alapján aposztrofáltam először Mikszáth-ként, nőben, mai időben. Jót szólt az alapíráshoz, csak, mint minden élethelyzetben, túl-elvont, a lényeget nem vette észre!
Az irodalom, önépítésre, csak akkor való, ha nem pénzről, hozzáférhetőségről, sikerről szól a törekvés! Az irodalmár, ha az, ír fiókba! Kockáztatja, hogy soha nem lesz olvasója, esetleg leszármazottjai, ha megtalálják a bújtatott családi kincset.
Válaszírást írtam, nem önöst, csak hittet, a témanyitóra. Félnem semmitől, kitettem ablakba itt, meg ott. Rohadt almákat nagyban szagló, olvasó-író, egyszerű, minden maradandóságot kizáró sokezres tömegbe. Itt, a mag, meg ott is. Miből lesz magonc? Akadnak?
Fenét!
Mi is van itt? Tehetség, fél- meg semmi-tehetségesek átfedésekkel élnek bejáratott nevekkel a netes irodalomban, osztják saját (vigyázat, én is sajátom osztom) világlátásuk üzenetét, hogy hajladoznak a fák, és fahéjszínű a tegnap bekapott, mamárnincs ’ fütykös-utánzat. Fal lost (Utóbbi angol).
Lehúztam, s lehúzom hittel a semmit, az értéktelent. de nem mondom, hogy értéktelen a törekvés! Alkotni jó! Nem bíztatok, csak egyre: Alkoss! Jót!
Ha fülemnek valót várok?
- Ki vagyok én? –
Kötelességem, hogy kedvét vegyem a sétálni indulónak, ha rossz, mocsáros rétre megy! Esélyt adok a véleménnyel!
Senki ne várja, hogy beidézzem, ide, saját írásomba azt a képtelen, idő-, kép-, hangulat-, gondolatzavaros masszát, amit kénytelen vagyok olvasni sok, felsorolható, nevesíthető, tulajdonoshoz és érdekhez köthető, maguk irodalminak nevező háló-helyen. Szégyen.
A harcom megvívtam. Vívom ma is. Vallom, hogy nyelvében él a nemzet. Hiszem, hogy lehet érték a mondandóban, ha hibás, rossz, tanulatlan helyesírással írták, ha képzavaros a kép, ha sánta a rím, ha összefüggéseiben nehezen bogozható, vagy, kontrájaként, mindent kipakoló ömlengés, magánöröm, magán-fájdalom a sorokba rendezett semmi.
Hiszem, mert híve vagyok az ember, az egyszerű ember törekvéseinek.
És megköpködöm, a magam módján, ha fülemet bántón teszi! Nem mindenütt. Kivételt teszek önhatalmúan. Ha indifferens, csak csacsog, ha nincs mögötte, csak a lélek, meg az átélt, de semmi több, akkor hallgatok. Mindenki írhat hülyeséget!
A bicska akkor nyílik ki zsebemben, ha tehetség pazarolja semmiségre, átgondolatlanra a sorait. Olyankor ütök. Keményen.
Nem a drog, nem a rímképlet-gyártó új programok, nem a középszerűségből olvasottságot generáló, meghökkentő, jelzős szerkezetek, igék és hozzá nem illő főnevek kapcsolása a Vers!
A vers egység!
A léleké, az egyéniségé, a nyelvé, a tisztaságé.
Kín-keservesen megszenvedett munka.
Az írás. Maga.
Balog Gábor
-csataloo-
2010.04.10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése