(Fuzárium)
Nézem a párom kínlódását.
Verselő. Kiéli versben álmait és kiéli bennük a valóságot is. Kicsit más, mint én, a földhözragadt vagyok. Képei képek, nem fotók. Magánecsettel festett szó-útmutatók és szórébuszok. Tud, valami olyant, amit én, és megkockáztatom, sok velem hasonló szinten író, soha meg nem tapasztal.
Harmincegy éves lesz februárban. Valami elképesztően szegény családból indult. Mint sokan, a szegénység hátán is felverekedte magát a nem fizetős, tudás alapján mért diplomáig.
Nehéz útja volt. Pénzben mindenképp, s akadt mellette más is, a jog. Két vizsgának hatszor ugrott neki, míg végre értve, magolt és értelmezett tudást jeggyel lezárva átengedte a Cerberus.
Dolgozott. Pénzt csiholt a továbblépéshez, ha hagyták. Negyvennyolc kilóval harminckilós, szakszervezetszabály-ellenes motyókat cipelt, billogzott csekkeket, számolt és elszámolt pénzt.
Humán beállítottságú. Az EMBERT szereti. Lát furcsának tűnő módon, ír, szabályokat félrevetve, csak örömből, bánatból, koppanó gondolatból.
Vele élek. A testét, a legkisebb porcikáig ismerem. Az alap-beállítottságból is süt felém, szűkebb környeztem felé a jóság. Szeretik. Megmosolyogják, ha valós allergiás tüneteit, azok gyógyítás-módjait részletezi, pedig hozzáolvasott-adott tudás van mögötte. Boldogan cserél receptet vele a kocsmáros-asszony, mindketten tudják, értékén adják-veszik a mindentudást.
Úgy két éve, mint a túlérett báb, feltörte burkát. Keresett, s természetesen talált megjelenéshez helyet. Írásai mellé képet is rakott fel kismagáról. Valóst. Vonzotta, mint a légyfogó, a vershez értőt, s a versben megcsömörlött kiégett véneket. Ismerem történetét, nyoma adott, rögzített. Kiállt furcsa egzisztenciák mellett, félrevezették tévhitek, hallgatott, mindegy, dicsérték, vagy kritizálták. A közeg, amiben megjelent, lett idővel visszahúzó.
Szárnyát próbálgató kicsin’ke, kék, boglárka-lepke, predesztináltan, mások által beleszürkülni volt ítéltetett a környezetbe. Magukat művészeknek gondoló, magát Művészek lapjának hirdető szóposvány-szófosás, szó-rengetegben.
(Nehéz, itt, róla írnom. A korral elviselt visszautasítások és a belső hit tette igazzá, hihetővé felismerését: ÉN, XY, KÖLTŐ VAGYOK!
Magam, bár írok, s ismerek nálam jobbakat (vigyázat, számszerűsíthető!) nem merem megtenni ezt az egyszerű, szimpla kis kinyilatkoztatást. Hagyom az olvasóra. Ő? Támadottságában meri kimondani, azt, amit nem merek.
Van egy irodalmi lap. Valami vasúti vonzattal, hogy ne reklámozzam nevét. Aki ott felkerül, az viselheti a szerkesztő által megadományozott kitételt: IRÓ, KÖLTŐ, FOTOMŰVÉSZ, esetleg ZENÉSZ. A lap nem fél nevén nevezni azt, amit a jelenlévő alkotók hisznek magukról. Még egyet sem láttam a megjelentek közül tiltakozni. (Hozzáteszem, a mustra kemény!)
A napokban páromat, anyaoldaláról, egy magánlevele kapcsán kirúgták. Tették úgy, hogy az oldal szabályzatában alapkövetelményként, magyar joggal egyezőn tiltott, magánlevél tartalmának engedély nélküli nyilvánosságra hozatala, tartalom függetlenül. A szerencsétlen, nevében irodalmi lapot jegyző, de irodalomhoz békasegg-alulról is csak távolról integethető tulajdonos, megpróbált jogászkodni, és nyilvános válaszban arra hivatkozott: A kitiltás oka, hogy párom, magánlevélben valaki senkit, sokat és régóta publikáló senkit, szólás- és véleménynyilvánítási jogában kívánta korlátozni.
Nem így volt. Minősítette az oldalt, és minősítette magánlevélben az okoskodót.
A fát megrázzák, a madárka megy tovább.
Bőgőzve élt meg két napot, míg mondtam, próbáld meg ott! Befogadó, és hasonszőrűekkel teli az oldal, lesz ellenlábasod, lesz, aki észrevesz.
Bejelentkezett, hitét jelölve. „X.Y költő.”
Elképzelhetetlen, mennyi gáncsot, rosszindulatot kapott. És olvasottságot.
Szememben normálisak sem a verset nézték. Kerestek nem létező kákán csomót.
A páromnak adtam, pár tanácsot.
Magam kárán szerzett kvázi bölcsességeket. Tanítottam, szarj vastagon arra, ha Zseffy Zsanettnek nem tetszel, Ki az? Ki ő??
Fehér (Weissz) Miki az őszülő kirúgott tornyos, meg a sleppje, legyen értékmérő, saját, sokszor megtépett egódat értékelő, vagy önmagad?
Hidd, költő vagy, kedvesem, mert az vagy! És ne csak azokat vedd észre, akik ezt nem hiszik!
Itt üzenek Böröczki Mihály, Mityka, vérbeli költő barátomnak is! Mi más generáció voltunk-vagyunk!
Csókoltatom az elbújt Kelebi Kisst, mert maradandót alkot, a Hangot, aki a Facebookra vagy háromszor hívott, s nem válaszoltam, pedig a Hang pazar, Janáky Mariannát, mert írni tud, Marcsdorkát dettó Tubiflexet, mert jók, nagyon, Molnár Pétert, a megalkuvó prózaanektota-király sumákot, Müllédermarit, a lélekembert, Bárkát, a fel lassan növőt, Uccot a játékos-komoly elmét, a vagyonából áldozót, Mártit, a kocka-bingót, a kiálló- megcsömörlőt, az Oroszlánt, megvezethetetlent, a sértődött egót, Nyusszot, a nevét kölcsönzőt, de tehetségét tisztán adót, Leleszit, a hittudós utódját, Barátomat, a sokszor tévedőt, kékleányt és Magdás Emőkét, utánozhatatlan Gáborjaim, jó Szőke Lajosom és a kisebbségi sorsban többségi szép, egyszem-Manót. Emeraudot is.
Minden megvetésem
mint eddig is volt, (igaz, manapság csöndesebben)
a maguk holnapra virágba szökkenőnek képzelő,
tavalytól, első tétova sortól penésztől aszott magoknak.
A zöldellő sarjat támadó középszernek.
FUZÁRIUMNAK.
Balog Gábor
-csataloo-
2010.10.12.
Nézem a párom kínlódását.
Verselő. Kiéli versben álmait és kiéli bennük a valóságot is. Kicsit más, mint én, a földhözragadt vagyok. Képei képek, nem fotók. Magánecsettel festett szó-útmutatók és szórébuszok. Tud, valami olyant, amit én, és megkockáztatom, sok velem hasonló szinten író, soha meg nem tapasztal.
Harmincegy éves lesz februárban. Valami elképesztően szegény családból indult. Mint sokan, a szegénység hátán is felverekedte magát a nem fizetős, tudás alapján mért diplomáig.
Nehéz útja volt. Pénzben mindenképp, s akadt mellette más is, a jog. Két vizsgának hatszor ugrott neki, míg végre értve, magolt és értelmezett tudást jeggyel lezárva átengedte a Cerberus.
Dolgozott. Pénzt csiholt a továbblépéshez, ha hagyták. Negyvennyolc kilóval harminckilós, szakszervezetszabály-ellenes motyókat cipelt, billogzott csekkeket, számolt és elszámolt pénzt.
Humán beállítottságú. Az EMBERT szereti. Lát furcsának tűnő módon, ír, szabályokat félrevetve, csak örömből, bánatból, koppanó gondolatból.
Vele élek. A testét, a legkisebb porcikáig ismerem. Az alap-beállítottságból is süt felém, szűkebb környeztem felé a jóság. Szeretik. Megmosolyogják, ha valós allergiás tüneteit, azok gyógyítás-módjait részletezi, pedig hozzáolvasott-adott tudás van mögötte. Boldogan cserél receptet vele a kocsmáros-asszony, mindketten tudják, értékén adják-veszik a mindentudást.
Úgy két éve, mint a túlérett báb, feltörte burkát. Keresett, s természetesen talált megjelenéshez helyet. Írásai mellé képet is rakott fel kismagáról. Valóst. Vonzotta, mint a légyfogó, a vershez értőt, s a versben megcsömörlött kiégett véneket. Ismerem történetét, nyoma adott, rögzített. Kiállt furcsa egzisztenciák mellett, félrevezették tévhitek, hallgatott, mindegy, dicsérték, vagy kritizálták. A közeg, amiben megjelent, lett idővel visszahúzó.
Szárnyát próbálgató kicsin’ke, kék, boglárka-lepke, predesztináltan, mások által beleszürkülni volt ítéltetett a környezetbe. Magukat művészeknek gondoló, magát Művészek lapjának hirdető szóposvány-szófosás, szó-rengetegben.
(Nehéz, itt, róla írnom. A korral elviselt visszautasítások és a belső hit tette igazzá, hihetővé felismerését: ÉN, XY, KÖLTŐ VAGYOK!
Magam, bár írok, s ismerek nálam jobbakat (vigyázat, számszerűsíthető!) nem merem megtenni ezt az egyszerű, szimpla kis kinyilatkoztatást. Hagyom az olvasóra. Ő? Támadottságában meri kimondani, azt, amit nem merek.
Van egy irodalmi lap. Valami vasúti vonzattal, hogy ne reklámozzam nevét. Aki ott felkerül, az viselheti a szerkesztő által megadományozott kitételt: IRÓ, KÖLTŐ, FOTOMŰVÉSZ, esetleg ZENÉSZ. A lap nem fél nevén nevezni azt, amit a jelenlévő alkotók hisznek magukról. Még egyet sem láttam a megjelentek közül tiltakozni. (Hozzáteszem, a mustra kemény!)
A napokban páromat, anyaoldaláról, egy magánlevele kapcsán kirúgták. Tették úgy, hogy az oldal szabályzatában alapkövetelményként, magyar joggal egyezőn tiltott, magánlevél tartalmának engedély nélküli nyilvánosságra hozatala, tartalom függetlenül. A szerencsétlen, nevében irodalmi lapot jegyző, de irodalomhoz békasegg-alulról is csak távolról integethető tulajdonos, megpróbált jogászkodni, és nyilvános válaszban arra hivatkozott: A kitiltás oka, hogy párom, magánlevélben valaki senkit, sokat és régóta publikáló senkit, szólás- és véleménynyilvánítási jogában kívánta korlátozni.
Nem így volt. Minősítette az oldalt, és minősítette magánlevélben az okoskodót.
A fát megrázzák, a madárka megy tovább.
Bőgőzve élt meg két napot, míg mondtam, próbáld meg ott! Befogadó, és hasonszőrűekkel teli az oldal, lesz ellenlábasod, lesz, aki észrevesz.
Bejelentkezett, hitét jelölve. „X.Y költő.”
Elképzelhetetlen, mennyi gáncsot, rosszindulatot kapott. És olvasottságot.
Szememben normálisak sem a verset nézték. Kerestek nem létező kákán csomót.
A páromnak adtam, pár tanácsot.
Magam kárán szerzett kvázi bölcsességeket. Tanítottam, szarj vastagon arra, ha Zseffy Zsanettnek nem tetszel, Ki az? Ki ő??
Fehér (Weissz) Miki az őszülő kirúgott tornyos, meg a sleppje, legyen értékmérő, saját, sokszor megtépett egódat értékelő, vagy önmagad?
Hidd, költő vagy, kedvesem, mert az vagy! És ne csak azokat vedd észre, akik ezt nem hiszik!
Itt üzenek Böröczki Mihály, Mityka, vérbeli költő barátomnak is! Mi más generáció voltunk-vagyunk!
Csókoltatom az elbújt Kelebi Kisst, mert maradandót alkot, a Hangot, aki a Facebookra vagy háromszor hívott, s nem válaszoltam, pedig a Hang pazar, Janáky Mariannát, mert írni tud, Marcsdorkát dettó Tubiflexet, mert jók, nagyon, Molnár Pétert, a megalkuvó prózaanektota-király sumákot, Müllédermarit, a lélekembert, Bárkát, a fel lassan növőt, Uccot a játékos-komoly elmét, a vagyonából áldozót, Mártit, a kocka-bingót, a kiálló- megcsömörlőt, az Oroszlánt, megvezethetetlent, a sértődött egót, Nyusszot, a nevét kölcsönzőt, de tehetségét tisztán adót, Leleszit, a hittudós utódját, Barátomat, a sokszor tévedőt, kékleányt és Magdás Emőkét, utánozhatatlan Gáborjaim, jó Szőke Lajosom és a kisebbségi sorsban többségi szép, egyszem-Manót. Emeraudot is.
Minden megvetésem
mint eddig is volt, (igaz, manapság csöndesebben)
a maguk holnapra virágba szökkenőnek képzelő,
tavalytól, első tétova sortól penésztől aszott magoknak.
A zöldellő sarjat támadó középszernek.
FUZÁRIUMNAK.
Balog Gábor
-csataloo-
2010.10.12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése