Az irodalmista, utolsó vendégként a bal hatosban ült.
Társaságban.
Amolyan kis pöcs formája volt, eszébe is jutott, nem oly rég magát jellemezte így, s ahogy a beszűkült agytekervények dolgoztak-visszajeleztek, húzott egy strigulát magának.
Tényleg kis pöcs vagyok!
A társaság, a vodkasör meg a zsebben lapuló xanax hallgatott ihletről. A pincérnő egyre hangosabban csörömpölt a már kétszer elmosott poharakkal, szóval idilli volt a kép.
Záróra előtti.
Az ember, még egy irodalmista is, sok mindent visszapörget zárás előtt.
Tette ő is, helyre, a hetykének szánt fittyeket, időnként hányva a pohárcsörömpölésre.
Ha számolunk – elszámolunk! Nemár’ egy ficcs mondja meg, mikor kell fizetnem! – gondolta és átkötéssel utánagondolt. Valóban ficcs a csörömpke, vagy némi plusz pénzért lehet belőle ihlet?
Stációkban gondolkodott. Mindig Krisztushoz érezte hasonlatosnak magát Az őt átlagnál jobban ismerők, a hitelezői, a becsapottjai, a lélek nélkül otthagyottjai, akik sem magyarázatot, sem gyerektartást nem kértek, valóban láttak benne, s Krisztusban valami hasonlóságot. Töviskoronás igazmondót a megfeszítettben, s magára töviskoronát aggatót a fel sörökkel kent megváltójelöltben.
Időnként szóvá is tették. Olyankor kitört a botrány.
A kis pöcs, ragozva mámort, kimondani már nem tudott félszavakban visszanézett.
Hol rontottam el?
A kérdés is szentségtörés volt, mert ő bizton minden jól csinált!
Tanárok hibája volt az irodalomból hármas, s a nyelvtan kettes nyílt támadás a Úr küldötte ellen! Család hibája volt, hogy az asszony félrelépni is elfelejtett, csak annyit követelt, menj innen, menj, de rögtön, máshová! Közegek vétke, hogy – fénylő üstökös, később parázsló zsarátnok – többször lepisálták. Rossz rendszer átka, hogy jelentett, hol ezt, hol azt.
A kiskamaszt, azt a nyílt tekintetűt kereste magában. Rendelt hangosan. Se pultostól, se visszhangból nem jutott. Csagaibandira gondolt, akit annyiszor megkívánt, félreferdén, és elképzelte, hogyan hajladoznak a fák szélcsendben, derékig vízben. Meglehetősen komoly feladat volt.
Az irodalmista, fénykorában sírta a naponta éltet. Meghökkentőket írt. A képek, írásaiban, mint falon graffiti, mutatták, baj, nagy baj van a világgal, a benneéléssel, az elfogadás-elutasítással, és úgy szar az egész, ahogy van, mert hazug, kisstílű, módszeres hangulatkeltő és kirekesztő minden, mi nem érte van.
Csapódott politikához. Visszacsapták.
Csapóajtókat szerkesztett, csak magának. Rácsapódtak.
Dúdolt sértetten, xanaxon szerzett ihleten valami szó-szövegmasszát, június végén, presszó bal hatosban.
Józsi jött, tulaj. Egyszem-személyzet ment haza.
A slaggal felmosott hányadékot nagy álmoskönyvekbe spriccolták az irodalom jegyében, menetrend szerint éjfél után érkező lajtoskocsik.
Balog Gábor
-csataloo-
2010.06.30.
Társaságban.
Amolyan kis pöcs formája volt, eszébe is jutott, nem oly rég magát jellemezte így, s ahogy a beszűkült agytekervények dolgoztak-visszajeleztek, húzott egy strigulát magának.
Tényleg kis pöcs vagyok!
A társaság, a vodkasör meg a zsebben lapuló xanax hallgatott ihletről. A pincérnő egyre hangosabban csörömpölt a már kétszer elmosott poharakkal, szóval idilli volt a kép.
Záróra előtti.
Az ember, még egy irodalmista is, sok mindent visszapörget zárás előtt.
Tette ő is, helyre, a hetykének szánt fittyeket, időnként hányva a pohárcsörömpölésre.
Ha számolunk – elszámolunk! Nemár’ egy ficcs mondja meg, mikor kell fizetnem! – gondolta és átkötéssel utánagondolt. Valóban ficcs a csörömpke, vagy némi plusz pénzért lehet belőle ihlet?
Stációkban gondolkodott. Mindig Krisztushoz érezte hasonlatosnak magát Az őt átlagnál jobban ismerők, a hitelezői, a becsapottjai, a lélek nélkül otthagyottjai, akik sem magyarázatot, sem gyerektartást nem kértek, valóban láttak benne, s Krisztusban valami hasonlóságot. Töviskoronás igazmondót a megfeszítettben, s magára töviskoronát aggatót a fel sörökkel kent megváltójelöltben.
Időnként szóvá is tették. Olyankor kitört a botrány.
A kis pöcs, ragozva mámort, kimondani már nem tudott félszavakban visszanézett.
Hol rontottam el?
A kérdés is szentségtörés volt, mert ő bizton minden jól csinált!
Tanárok hibája volt az irodalomból hármas, s a nyelvtan kettes nyílt támadás a Úr küldötte ellen! Család hibája volt, hogy az asszony félrelépni is elfelejtett, csak annyit követelt, menj innen, menj, de rögtön, máshová! Közegek vétke, hogy – fénylő üstökös, később parázsló zsarátnok – többször lepisálták. Rossz rendszer átka, hogy jelentett, hol ezt, hol azt.
A kiskamaszt, azt a nyílt tekintetűt kereste magában. Rendelt hangosan. Se pultostól, se visszhangból nem jutott. Csagaibandira gondolt, akit annyiszor megkívánt, félreferdén, és elképzelte, hogyan hajladoznak a fák szélcsendben, derékig vízben. Meglehetősen komoly feladat volt.
Az irodalmista, fénykorában sírta a naponta éltet. Meghökkentőket írt. A képek, írásaiban, mint falon graffiti, mutatták, baj, nagy baj van a világgal, a benneéléssel, az elfogadás-elutasítással, és úgy szar az egész, ahogy van, mert hazug, kisstílű, módszeres hangulatkeltő és kirekesztő minden, mi nem érte van.
Csapódott politikához. Visszacsapták.
Csapóajtókat szerkesztett, csak magának. Rácsapódtak.
Dúdolt sértetten, xanaxon szerzett ihleten valami szó-szövegmasszát, június végén, presszó bal hatosban.
Józsi jött, tulaj. Egyszem-személyzet ment haza.
A slaggal felmosott hányadékot nagy álmoskönyvekbe spriccolták az irodalom jegyében, menetrend szerint éjfél után érkező lajtoskocsik.
Balog Gábor
-csataloo-
2010.06.30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése