Az igazságérzetem erősen fejlett.
Mindig szólni, tenni késztet, ha a gyengébbet ok nélkül bántják, ha a vizes lepedőt úgy húzzák az azt megilletőre, hogy közben vétlenek szintén megkapják nekik messze nem kijáró részük a verésből.
Verset olvastam Tóth Olivértől, aki a neten szerzett információim szerint 1982-ben született. Verset egy feltörekvő irodalmi lapon, mindegy, mi a neve, milyen késztetésből indult, s ma már mindegy az is, merre tart.
Tóth Olivér, a szerző, jó adag szart kavart beküldött, megjelentetett írásával.
Tóth Olivér cigány, mint majd millió kétszázezer, ebben a kishazában. Családi körülményeit nem ismerem. Csupán az ismert születési dátum, s a népcsoportra statisztikailag kimutatható számadatokra hivatkozhatom, ha feltételezem, anyja nem járta meg gyermekként, s nemzőképes nőként sem a poklok poklát.
Auschwitz-ot.
Tóth Olivér verset, vagy annak mondottat ír.
Íme, olvassátok, vigyétek reklám helyett.
Töth Olivér: Auscwhitzi álmok
Ruhám rózsáját,
Kalapod karimáját,
Fiad meggörbült száját,
Anyám bőrének ráncát,
Apámnak görbe hátát,
Hordhatatlanná
Nyűtték a rögök,
Vonatnyi halálban,
Tömegben oszlatni
Húsomat, véremet,
Lányom szüzességét,
Húsodtól kormálló egét,
Az emberség
Rojtosra aggatott
Csillagát,
Gyomrunkból,
Korgó fazékból
Kikanalazva
A sínek zokogását,
Tüdőnk szélszuszogásából
Hóhér németek dalát,
Földkendővel takart
Szemünk világát,-
Mert nem jutott más,
Míg magyar szót dajkált
Nyelvemmel, de szerettem volna
Lágerek testkazlából szálló
Füst helyett gólya lenni,
Házaid kéménymagasán
Halál helyett életet kelepelni,
Üszkös, átkos méhű
Magyarország!
Anyaország?
Holocaust!
Hátrahagyott fekhelyemre
Ki fekszik,
Levetett cipőmet
Ki húzza újra fel?
Mi az, ami írásra késztet? A nyilvánvaló, aljas csúsztatás? Holocaust-tagadás? Dehogy!
A butaság. A szerző butasága. Egyrészt, már a címet sem tudja leírni rendesen, auscwhitz-ozik, holott ilyen földrajzi hely semmilyen bedekkerekben nem létezik. Ez, persze könnyedén kivédhető, nyakamba akasztható kukacoskodás-kötél. Nem mindegy, milyen helyesírással írjuk le a borzalomról, hogy borzalom?
Ami bánt, sért egy meggondolatlan hatásvadász írásában, az két kitétel. Versbeni kitétel, ahol az alkotó szabadsága maximális, s mégis, engem, az olvasó magyart elutasításra, köpésre késztet.
Az egyik, ahol (a szórend fontos!) hóhér németekről beszél. Tény, hogy a halálgyár hóhérai németek voltak. Mégis, a leírás általánosít. A németek, a német nép, az akkoriak sem, sosem voltak hóhérok! Akadtak köztük. Ez is igaz.
A cigány se mind tolvaj, csak aki lop! A román se magyargyűlölő, a lengyel se törülközőárus, tót se drótos, s lehet meglepő, a zsidó sem mind metszett!
A másik kitétel fájóbb!
„Üszkös, átkos méhű
Magyarország!
Anyaország?”
Ki az a nyolcvankettőben született kis senkiházi, aki vélt költői szabadság jogán megengedheti magának, hogy az én Hazámról így beszéljen? Arról az országról, arról az édes, vagy mostoháról, aki a születéssel befogadta? Miért engedheti meg magának a tudatlan tanulatlan senki, hogy mocskolja azt, ahol születtem éltem, hol ő az én kenyerem eszi? A felmenő-halál feljogosítja tán? Az én apámat nyíltparanccsal, felkoncolás terhe mellett kötelezték hadviselésre az undok, gyilkos második háborúban. Négy évet töltött rabszolgasorsban, fogságban, míg az, aki küldte, Estoril naptejjel évente kellőképp megkent lakójaként halt meg ágyban, nem bánkódva kétszázezer doni holt-magyar lelkeiért!
Olvasott ez a nyikhaj valaha Radnótit? Tudatom, kinyírták! Német SS legények.
Olvasott Rejtő Jenőt? Munkaszolgálatosként, ki tudja hol gyilkolták meg. Tudja, hol fekszik? Olvasott tőlük, vagy a sokezer más tehetségtől egyetlen sort is, ami szülőhazájukat, Magyarországot átkozza, becsmérli?
Idáig tettem, innen nem minősítem. Elég belőle.
A történetnek van még egy szála. A megjelentetés, publicitást biztosítás felelőssége.
Felhívom a megjelentető lapot, hogy a magyarságomban engem sértő írást vegye le, törölje megjelentetett cikkei közül. Alkalmazzon olyan szerkesztőgárdát, aki olvasni tud, ismeri a magyar történelmet, nyitott a jóra és nem kirekesztő. Felhívom a szép szót szeretőket, hogy az adott lapot, mindaddig, amíg az nem jelzi írásban elhatárolódását Tóth Olivér említett versétől, és nem váltja le, veri ki bottal, bikacsökkel a megjelentetést engedélyezőket - bojkottálja!
Balog Gábor
-csataloo-
2011.02.14.
Mindig szólni, tenni késztet, ha a gyengébbet ok nélkül bántják, ha a vizes lepedőt úgy húzzák az azt megilletőre, hogy közben vétlenek szintén megkapják nekik messze nem kijáró részük a verésből.
Verset olvastam Tóth Olivértől, aki a neten szerzett információim szerint 1982-ben született. Verset egy feltörekvő irodalmi lapon, mindegy, mi a neve, milyen késztetésből indult, s ma már mindegy az is, merre tart.
Tóth Olivér, a szerző, jó adag szart kavart beküldött, megjelentetett írásával.
Tóth Olivér cigány, mint majd millió kétszázezer, ebben a kishazában. Családi körülményeit nem ismerem. Csupán az ismert születési dátum, s a népcsoportra statisztikailag kimutatható számadatokra hivatkozhatom, ha feltételezem, anyja nem járta meg gyermekként, s nemzőképes nőként sem a poklok poklát.
Auschwitz-ot.
Tóth Olivér verset, vagy annak mondottat ír.
Íme, olvassátok, vigyétek reklám helyett.
Töth Olivér: Auscwhitzi álmok
Ruhám rózsáját,
Kalapod karimáját,
Fiad meggörbült száját,
Anyám bőrének ráncát,
Apámnak görbe hátát,
Hordhatatlanná
Nyűtték a rögök,
Vonatnyi halálban,
Tömegben oszlatni
Húsomat, véremet,
Lányom szüzességét,
Húsodtól kormálló egét,
Az emberség
Rojtosra aggatott
Csillagát,
Gyomrunkból,
Korgó fazékból
Kikanalazva
A sínek zokogását,
Tüdőnk szélszuszogásából
Hóhér németek dalát,
Földkendővel takart
Szemünk világát,-
Mert nem jutott más,
Míg magyar szót dajkált
Nyelvemmel, de szerettem volna
Lágerek testkazlából szálló
Füst helyett gólya lenni,
Házaid kéménymagasán
Halál helyett életet kelepelni,
Üszkös, átkos méhű
Magyarország!
Anyaország?
Holocaust!
Hátrahagyott fekhelyemre
Ki fekszik,
Levetett cipőmet
Ki húzza újra fel?
Mi az, ami írásra késztet? A nyilvánvaló, aljas csúsztatás? Holocaust-tagadás? Dehogy!
A butaság. A szerző butasága. Egyrészt, már a címet sem tudja leírni rendesen, auscwhitz-ozik, holott ilyen földrajzi hely semmilyen bedekkerekben nem létezik. Ez, persze könnyedén kivédhető, nyakamba akasztható kukacoskodás-kötél. Nem mindegy, milyen helyesírással írjuk le a borzalomról, hogy borzalom?
Ami bánt, sért egy meggondolatlan hatásvadász írásában, az két kitétel. Versbeni kitétel, ahol az alkotó szabadsága maximális, s mégis, engem, az olvasó magyart elutasításra, köpésre késztet.
Az egyik, ahol (a szórend fontos!) hóhér németekről beszél. Tény, hogy a halálgyár hóhérai németek voltak. Mégis, a leírás általánosít. A németek, a német nép, az akkoriak sem, sosem voltak hóhérok! Akadtak köztük. Ez is igaz.
A cigány se mind tolvaj, csak aki lop! A román se magyargyűlölő, a lengyel se törülközőárus, tót se drótos, s lehet meglepő, a zsidó sem mind metszett!
A másik kitétel fájóbb!
„Üszkös, átkos méhű
Magyarország!
Anyaország?”
Ki az a nyolcvankettőben született kis senkiházi, aki vélt költői szabadság jogán megengedheti magának, hogy az én Hazámról így beszéljen? Arról az országról, arról az édes, vagy mostoháról, aki a születéssel befogadta? Miért engedheti meg magának a tudatlan tanulatlan senki, hogy mocskolja azt, ahol születtem éltem, hol ő az én kenyerem eszi? A felmenő-halál feljogosítja tán? Az én apámat nyíltparanccsal, felkoncolás terhe mellett kötelezték hadviselésre az undok, gyilkos második háborúban. Négy évet töltött rabszolgasorsban, fogságban, míg az, aki küldte, Estoril naptejjel évente kellőképp megkent lakójaként halt meg ágyban, nem bánkódva kétszázezer doni holt-magyar lelkeiért!
Olvasott ez a nyikhaj valaha Radnótit? Tudatom, kinyírták! Német SS legények.
Olvasott Rejtő Jenőt? Munkaszolgálatosként, ki tudja hol gyilkolták meg. Tudja, hol fekszik? Olvasott tőlük, vagy a sokezer más tehetségtől egyetlen sort is, ami szülőhazájukat, Magyarországot átkozza, becsmérli?
Idáig tettem, innen nem minősítem. Elég belőle.
A történetnek van még egy szála. A megjelentetés, publicitást biztosítás felelőssége.
Felhívom a megjelentető lapot, hogy a magyarságomban engem sértő írást vegye le, törölje megjelentetett cikkei közül. Alkalmazzon olyan szerkesztőgárdát, aki olvasni tud, ismeri a magyar történelmet, nyitott a jóra és nem kirekesztő. Felhívom a szép szót szeretőket, hogy az adott lapot, mindaddig, amíg az nem jelzi írásban elhatárolódását Tóth Olivér említett versétől, és nem váltja le, veri ki bottal, bikacsökkel a megjelentetést engedélyezőket - bojkottálja!
Balog Gábor
-csataloo-
2011.02.14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése